Rát ritmusán a nyár

L A S S Í T Ó S Á V

Azokban a napokban poroszkálva jártak. Rát utcáján, faluvégtől faluvégig. Fel, s alá. Máskor poros utakon, kint, a határban. Mélyebben lélegeztek, szívták magukba az ólszagú falusi levegőt. Maguk sem értették; épp csak a határon túl, a Kárpátokon innen, az ungvári járás szegletén a gondolatok egyszeriben a helyükre zökkentek. A napok teljes egyértelműséggel hömpölyögtek a maguk medrében, dolguk csak annyi volt, hogy a nyomukba szegődjenek. Azokban a napokban nem voltak kérdőjelek. Rativci – állt a tábla a falu határában. Köszönni mégis adjistennel köszöntek. A boltosnak, a kerítését festegető falubelinek, a plébánosnak, a tehénpásztornak. Minden szembejövőnek. És ők
– mintha nem is volnának idegenek – szűkszavú kedvességgel biccentettek. Régi nyarakról beszélgettek, mezítlábas, gondtalan, falusi nyarakról. Arról, hogy – gyerekfejjel ki gondolta volna – minden falat házi rétesben, merőkanál húslevesben már akkor minden benne volt. Ott volt azokban az ízekben, amit hiába kerestek, de nem volt ott a villamoson elkapott tekintetekben, siető félrenézésekben, elnyelt köszönésekben.
Bíróék, akik nélkül a ráti Szent Mihály Gyermekotthon ma nem lehetne ukrán árvaházakban sínylődő gyerekek menedéke, olyan szívélyességgel várnak minket, épp csak egy hétre érkező látogatókat, mintha valahonnan régről kedves ismerősök volnánk. Árpi bácsi belénk parancsol néhány gurítást a házi „rettenetesből”, mire leér, megérkezünk. Késő este, hoszszas veszteglés után. Az átkost idéző papírozás, vizslatás után Záhonyon átzuhanva más dimenzióba érkezik az ember odaát. Meglehet, nem kerüli el némi futó borzongás. Komisz vidék – írja levélben jó százötven éve Petőfi, és lám, alaposan meghányta ugyan a történelem, meg is maradt komisznak. Ami tudható, az ki nem mondható. Csak a táj szószátyár errefelé, titkok vannak beleírva. A lényeg mégsem ez, hanem a csoda, amit a tarlókon, az elhagyott ukrán betontömbökön, a zord-zötyögős utakon túl Ráton, ebben a ma is szinte tisztán magyarok lakta kárpátaljai faluban találunk. Mint a kövek között szárba szökő ecetfa; szívós, s mert hisz, szűkös időkben is akar és alkot. Évek óta szépen, lassan; gyermekotthont. Az otthon születése s az ide kerülő gyerekek története regényt is megérne, s abban bizonyosan ott lapulna a sorok között valamiféle tanulság arról a termékeny szemlélődésről, ami csak a falun élő ember sajátja. Hogy talán nem is kellene egyebet tenni, mint a ránk erőltetett képzeteket félretenni, s már nem is volna ok a rohanásra. A lassúság rokon a dolgos szemlélődéssel – szalad át a gondolat valamelyik nap, ahogy a gyerekekkel délidőben hűsölünk egy szilvafa alatt. Több mint puszta ábránd. Ráton, abban a néhány napban közöttük járva, velük étkezve, együtt imádkozva, odabent végig az motoszkál; bárcsak, mint Feri sógortól a fejés csínját-bínját, valahogy eltanulhatnánk.