Sárga köd

Minden politikus korrupt, de akik hatalmon vannak, azoknak telik meg a leggyorsabban a zsebük, igaz, van, aki ad is valamit a népnek – szól a népi bölcselkedés Afganisztánban. Éppenséggel Magyarországon sem szól másként, de a hasonlóság itt véget is ér, ahogy azt egy ellopott áramkábel ügyében a saját bőrömön is megtapasztalhattam.

Június első napjaiban ismerőseim legnagyobb szörnyülködésére felfüggesztettem a borotválkozást. Ezúttal nem szokványos nyárra készültem, hanem Afganisztánra es Pakisztánra. Korábban már mindkét helyet megjártam, de most hosszabb időt töltök olyan országokban, ahol szakállal némileg biztonságosabban mozog a látogató.
Kabulban meglepetésként ért az új repülőtér csarnoka, amely már-már közelít a nemzetközi elvárásokhoz. Az egyik visszaút előtt meglepve tapasztaltam azt is, hogy az indulási váróban még vámmentes üzletek is vannak – persze méregdrága cikkekkel. A személyzet is kicserélődött. Sokan és jól beszélnek angolul, a biztonságiak az épületben udvariasak, és van humoruk is: hiába próbáltam ravaszul eldugni, megtalálták a Kabulban vásárolt, kis piros szívvel és decens „I need You” felirattal díszített öngyújtómat, de csak tréfás megjegyzést kaptam, miközben elkobozták. Megdobbant a szívem, amikor megtudtam a velem beszédbe elegyedő fiatal tiszttől, hogy magyaroktól is kaptak kiképzést. Lám, tudunk mi valóban maradandót is alkotni. De az öngyújtót azért sajnáltam. A nagyvonalúság, úgy tűnik, megállt Zürichnél: ott a kézipoggyászomban felfedezett svájci bicskát (ki tudja, hányat vettek már el tőlem Ferihegyen, és ki tudja, kik szalonnáznak most éppen velük) azzal adta vissza a biztonsági: ez kicsi ahhoz, hogy veszélyes lenne, tegyem nyugodtan el!
Az afgán főváros viszont változatlan, igaz, már nyár elején érződött a választási készülődés. Kabul utcái éppolyan elhanyagolt állapotban vannak, mint két évvel ezelőtt. Az állandóan szállongó por és a nyitott csatornákból áradó szag sem változott. Az utcákon jelen lévő biztonsági erők nagy száma azonban rögtön feltűnt. A pick-upokra (platós terepjáró) szerelt géppuskák látványa riasztó, amit csak fokoz a platón ülő, a por és a meleg ellen fejüket, arcukat kendőbe burkoló, golyóálló mellénybe öltözött, töltényhevedereket viselő fegyveresek érzékelhető idegessége és türelmetlensége.
A választási plakátok már megjelentek a falakon és minden elképzelhető helyen, még az emlékműveken, forgalmi táblákon is ott virítottak. Ha figyelembe vesszük, hogy az elnöki pozícióért több mint negyven jelölt indult, akkor talán nem kell ecsetelni, milyen plakáterdőről van szó. A legváltozatosabbak (és a legnagyobbak) kétségkívül a jelenlegi elnök, Karzai plakátjai. A valószínűleg profik segítségével készült plakátok Karzai úr népe iránti elkötelezettségét, bölcsességét sugallják. Van itt minden: gondolkozó, előre mutató, szigorúan néző, gyerekek közötti, egyházi hátterű, vidám arcú és mosolygós Karzai is. A helyi hagyományoknak megfelelően sportoló Karzai nincs, de szerintem még azon se lepődött volna meg senki.
Szóval a plakátháborúban Karzai elnök már ekkor nyerésre állt. A pastu származású elnök mindemellett ügyes – sokak által vitatott és kifogásolt – háttér-megállapodásokkal próbálta kiterjeszteni szavazóbázisát a soknemzetiségű országban. Fő ellenfele, Abdullah Abdullah, Karzai korábbi külügyminisztere könnyebb helyzetben volt ebből a szempontból, hiszen származása szerint félig pastu, félig tádzsik. Az eltérő pénzügyi háttér azonban a plakátokon is szembetűnő volt. De Abdullahot sem kellett félteni. Ő eredetileg szemészorvos. A nép száján viszont inkább „szemsebész” („visszaadta mások szeme világát” népmesei elem), majd elterjedt, hogy szívsebész is. A valóságot nehéz kideríteni, de a hazai olvasónak, aki az elmúlt évek magyar legendáriumán edződött (talált gyermek legendája stb.), talán nem ismeretlen a jelenség.
A két legfontosabbon kívüli jelöltek (köztük két hölgy) csak az utcaképet színezték plakátjaikkal. Nyilvánvalóan csupán rosszindulatú vélemény lehet az a pletyka, amelyet Hasim barátomtól hallottam Kabulban. E szerint a két fő jelölt mellett indulók az indulás tényével felverték az árukat, amiért a mögöttük álló szavazatokat meg lehet venni. Kétségtelen viszont, hogy a sajátos afgán társadalmi szerkezettől nem idegen a szavazatokkal való kereskedés. A különböző települések elöljárói, törzsek kisebb-nagyobb vezetői oldhatják meg ilyenkor hosszabb-rövidebb távon családjuk anyagi problémáit.
Júniusban azonban még csak a választási küzdelem kezdeti izgalmait lehetett érzékelni, amelybe az ország jelentős részét ellenőrző tálibok is beleszóltak egyre intenzívebb fenyegetéseikkel, akcióikkal. Utóbbiak elsősorban Kabulra összpontosultak, ahol a nemzetközi média gyülekezett, és természetesen itt az általuk el nem ismert hatalom központja is.
Kabul nem a nyugalom szigete. Még mindig nem az.
Régi ismerősöm, sofőröm, Omar is megnyugvással fogadta a hírt: nem töltünk hosszabb időt a fővárosban, csak az úton elveszett csomagjaim sorsát próbáljuk tisztázni. A Budapestről Kabulba tartóknak ugyanis fel kell készülniük arra, hogy néhány légitársaság nem veszi fel induláskor a csomagokat a célállomásig, mert megnőtt ezen a vonalon a kártérítések összege az elveszett poggyászok miatt. Dubajban külön cég szakosodott a tranzitutasok csomagjainak továbbjuttatására Kabul felé. Szolgáltatásuk elképesztően drága, és nélkülözi a garanciális elemeket. Nekem szerencsém volt: csomagjaim másnap megérkeztek, és alig tűnt el belőlük néhány ruhadarab.
Az éjszakát az ENSZ által biztonságosnak minősített vendégházban töltöttem, ahol a zöldellő pázsit közepén felállított asztalok mellett olyan látvány fogadott, amilyen még soha Afganisztánban. Egy idősebb holland úr üldögélt ott, békésen kortyolgatva egy gyöngyözően hideg dobozos sörből. Bár hallottam történeteket külföldiek zártkörű összejöveteleiről, ez azért mégis más volt, még ha fegyveres őrök által védett, falakkal körbevett helyen történt is. A látványnál már csak a kis doboz sör ára dermesztőbb: öt amerikai dollár. Maradt a meleg és a fejben kortyolgatás.
Útban a Kabultól 250 kilométerre fekvő Puli-Humri felé megint elképesztettek a hegyek csipkés ormai és a nap járásával változó színük. Száguldásunkat a szerpentineken csak a gyakran feltűnő ISAF-konvojok (a NATO afganisztáni missziója) lassították. Alapszabály, hogy a forgótornyos páncélautók feltűnésekor az út szélére lehúzódva meg kell állni, míg el nem haladnak. Különösen érvényes ez a helyiek által a mindent legyőző rajzfilmfigurák után G. I. Joe-knak becézett amerikai erőkre, amelyek igencsak érzékenyek erre. Szerencse, hogy nem hallják a lehúzódó helyi autókban ülők mormogását, mert ezek a megjegyzések még a „nyóckerben” is erősnek számítanának.
Kabulból a magyar PRT-nek (az egy-egy tartomány újjáépítésért is felelős nemzetközi katonai kontingensek elnevezése) is helyet adó városba (inkább községet képzeljen el az olvasó), Puli-Humriba öt-hat óra alatt lehet autóval eljutni. Nappal. Tapasztalatból tudom, hogy éjjel a helyenként nyáron is havas hegyek sziklái között kanyargó utat rövidebb idő alatt is meg lehet tenni a néptelen úton. Fokozza a sebességet, hogy éjjel nem ajánlatos közlekedni a hegyi szakaszon és általában sehol sem Afganisztánban. Ha valaki mégis rákényszerül, akkor erősen igyekszik mihamarább célba érni.
Puli-Humriban megállt az idő. A település központjának forgataga, a jégárusok kiabálása, az út szélén szerszámaik mögött üldögélve vendégre váró fodrászok, fogorvosok álmos trécselése, a talicskákkal kuncsaftra vadászó szurtos hordárgyerekek cikázása a kocsik között, a kocsi ablakába kapaszkodó burkás nők kántáló koldulása mind-mind olyan, mint két évvel ezelőtt. De itt is több a katona és a szedett-vedett egyenruhába bújt fegyveres. A településre is betört a választások idején a politika.
Ez nem csak a töméntelen plakátban, autókra tett fotókban nyilvánult meg. Az utcán folyó beszélgetésekben is felbukkant a téma, az emberek tippelgettek, szinte darabokra szedték egymás között a számtalan jelöltet. Amiben megegyeztek: minden politikus korrupt, de akik hatalmon vannak, azoknak telik meg a leggyorsabban a zsebük, igaz, van, aki ad is valamit a népnek. E populista megállapítás mellett tény, hogy Afganisztán a világ országai között a negyedik helyet foglalja el a korrupciós listán. A családok költségvetésében szerepel a baksis – többségüknél a kiadás oldalán.
Jómagam is naponta szembesültem itt-tartózkodásom hónapjai során az európai mentalitással nehezen felfogható helyi gyakorlattal. A gyakori áramszünetek miatt fel sem tűnt, hogy egy idő után akkor sincs áramom, amikor egyébként volt szolgáltatás. Később gyanakodni kezdtem, és kiderült, az éjszaka során ellopták az utcában a lakhelyemhez vezető ötvenméternyi, egyébként áram alatt lévő kábelt. Nosza, hívjuk a helyi elektromos műveket, baj van, tegyék rendbe! Gyorsan kiderült, hogy a helyzet bonyolultabb, mint arra számítottam. A kábelt nekem kell megvenni, és az elektromos művek mérnöke csak megfelelő baksis fejében ad utasítást a munkára. Miként lehet ebből az ingoványból egy egész országnak kikeveredni, nem tudom. Nehéz ezt megszokni még sokat tapasztalt magyarként is.
A választásokat megelőző napokban a jelöltek korteskedése intenzívebbé vált. Volt, aki már ekkor visszalépett valamelyik vezető jelölt javára. A helyzetet bonyolította a tálibok fokozódó aktivitása is. Szerte az országban átlagosan napi ötven körüli támadás volt ebben az időszakban, és várható volt, hogy még gyakoribbá válnak az akciók. A tálibok ráadásul már nem a déli frontvidéken támadtak, hanem olyan helyeken (elsősorban az északi régióban) is, amelyeket korábban viszonylag békésként könyveltek el.
Puli-Humri környéke sem úszta meg. Az egyik közelben lévő falucskában az afgán rendőrök elrejtett fegyverek után kutatva átvizsgálták a házakat. Bár ne tették volna! A lakosok meglincselték őket. Baglán tartomány régi központját néhány száz erős önbizalommal megáldott tálib el akarta foglalni. Ismereteim szerint nem is egyszer. A magyar PRT Puli-Humriban található táborától alig húsz kilométerre csaptak össze az afgán katonákkal a tálibok. Az afgán katonák mentorait, kiképzőit részben a magyar PRT, részben az amerikaiak biztosítják, így az afgán katonák győzelme a tálibok felett az ő sikerük is volt.
Sajátos volt azonban a magyar sajtóban olyan címeket olvasni, mint például Megfutamították a tálibokat a magyar katonák. Az ilyen csúsztatásízű közleményekre nincs szüksége a harci feladatokat egyébként ellátni nem hivatott magyar PRT-nek. Nem használ neki és nem használ az afgán területen dolgozó magyar civil szervezetek, segélyszervezetek tagjainak sem. Ők ugyanis nem élnek őrzött területeken, nincsenek fegyvereik, vagyis védtelenek.
A választások előtt néhány nappal értem vissza Kabulba egy rövid utazásról. Omar sofőröm idegesen fogadott, és egyértelműen fogalmazott: „Ha a választások alatt is Kabulban akarsz maradni, akkor fogd a kocsi kulcsát, mert én nem tartok veled!” Megnyugtattam, és újra átvágtunk a hegyeken Baglán felé, talán a szokottnál is gyorsabban. „Nem jó most errefelé, túl sok a tálib” – indokolta a sietséget Omar. De választani elment. „Mi szeretünk választani – mondta előző nap –, de nincs kire. Még alszom rá, és kitalálom. Az biztos, hogy hozzám hasonlóan tádzsik lesz, akire majd voksolok.”
A választás napja előtt tudatosult bennem az időzítés fontossága. Ügyes! A közhivatalok, amelyek egyik fő célpontjai a táliboknak, már 19-én zárva voltak. Persze, hiszen aznap volt a függetlenség napja. Két nappal később péntek van, amely munkaszüneti nap a mozlim országokban. Szombaton pedig a ramadán első napja, amikor szintén nincs munka. A tálibok által leginkább fenyegetett közintézmények tehát üresen álltak, nem sok értelme volt megtámadásuknak.
Országosan 17 millió választópolgár szavazhatott volna a választás napján (augusztus 20.) hétezer szavazóhelyen. A hétezer szavazóhelyből hat-hét száz biztonsági okból meg sem nyílt, főleg a déli tartományokban. A várt nagyarányú tálib támadások ugyanakkor elmaradtak, ami nem jelenti azt, hogy az átlagosnál nem volt több az összetűzés. De a nemzetközi és afgán erők ennél többre számítottak. Igaz, összesen 300 ezer katona vigyázott a rendre.
A bagláni kisvárosban, Puli-Humriban sok más afgán településhez hasonlóan kihaltak voltak az utcák e napon. Eltűntek a vízben úszkáló gyerekek, a sétálgató, nagy szakállú, turbános helyi lakosok, kihalt a piac is. Ennek ellenére, amikor az egyik szavazóhelyiség előtt elautóztam, azt láttam: sorok kígyóznak a motozást, fémdetektoros ellenőrzést végző katonák előtt. Valóban sokan akartak szavazni. Hogy miként és mikor surrantak el a falak mentén a szavazóhelyiségekhez, titok előttem. Elmentek, és egymásnak büszkén mutogatva festékes ujjukat távoztak.
A választás estéjén a két nagy rivális már bejelentette saját győzelmét, míg a harmadik esélyes azonnal csalást kiáltott, aminek, valljuk be, van esélye. Ezt mindenki sejti, van, aki tudja is. A probléma nem is az, hogy melyik jelölt mennyit csalt, hanem az, hogy mit lép az ellenfél tábora, illetve a győztes miként tudja elfogadtatni az ellenfelekkel győzelme tényét.
A feszült helyzetben elég egy meggondolatlanul kimondott szó, máris elszabadulhatnak az indulatok, különösen azért, mert böjt idején vagyunk, és a nagy melegben az éhségtől megviselt embereknek élesebbek a reakcióik. A választások körül éleződő vita pedig kedvez a szélsőségeseknek, de nem kedvez a megélhetésre, biztonságra vágyó, meggyötört tömegnek.
Mikor e sorokat írom, Puli-Humriban homokvihar dúl. A sárga ködben húsz méterre is nehéz ellátni. Nehéz tájékozódni, megtalálni az utat. Ez jellemző ma egész Afganisztánra is.