Sportszelet

A magyarok három aranyat nyertek a 2008-as olimpiai játékokon: kettőt a kajak-kenusok, egyet a férfivízilabda-válogatott. Ha 2012-ben ennél többre szeretnénk jutni, tavalyi győzteseink mellett leginkább úszóinkban, öttusázóinkban, vívóinkban bízhatunk. Öt hagyományos sikersportágunkból négyben az elmúlt hónapban világbajnokságot rendeztek; mindezt számba véve képet kaphatunk arról, hol tartunk egy esztendővel Peking után, hárommal London előtt.

Kérdés persze, mi a cél. Ha pusztán a bajnoki címek számának növelése, ki kell szemelni egy-egy „jól fizető”, aránylag csekély konkurenciát felvonultató ágazatot, és minden pénzt, szakértelmet, energiát arra koncentrálni. Akkor elképzelhető, hogy mondjuk női súlyemelésben már 2016-ban több aranyat nyerünk, mint a komplett csapatunk tavaly. Erre mondják, hogy ez a tipikus szocialista sportvezetés gondolkodásmódja; például a hajdani NDK-é, amely az olimpiákon rendre tarolt bizonyos egyéni sportágakban, miközben egyes labdajátékokat elsorvasztott, hiszen luxusnak tartotta tíz-egynéhány ember felkészítését egy nyamvadt bronz vagy ötödik hely reményében. Csakhogy némi különbséggel ugyan, de hasonló elméleti utat járt be Nagy-Britannia, amelynek sportolói 1996-ban Atlantában mindössze egy bajnoki címet szereztek, az ezen megütköző brit sportirányítás ezért kijelölte az „aranyesélyes” ágazatokat, és lám, Pekingben már tizenkilenc elsőség volt az eredmény!
Ebből is kitűnik, hogy nem minden a pályán dől el. Különösen nem akkor, amikor sikersportágaink a változások, a reformok korát élik. Kajak-kenuban az olimpiai programot szervezték át, az öttusa két számát összevonták biatlonná, az úszók dresszmizériáját megelégelve jövőre visszatérnek az űrruháktól a természetes anyagokhoz. Aki gyorsan igazodik az új követelményekhez, lehetőségekhez, az jelentős előnyt szerezhet – Londonig akár behozhatatlant is.


Kajak-kenuban, különösen a női szakágban nehéz túlszárnyalni a korábbi sikereket, a magyar hölgyek a két hete véget ért vébén mégis eddig nem látott bravúrt hajtottak végre: négy olimpiai számban is győztek. Ehhez némi külső segítség szükségeltetett, hiszen éppen a vb ideje alatt módosították a londoni programot. Eszerint három év múlva a következő számokban osztanak aranyat: férfi kajak egyes és kettes kétszáz, egyes, kettes és négyes ezer méter; kenu egyes kétszáz, egyes és kettes ezer méter; női kajak egyes kétszáz, egyes, kettes és négyes ötszáz méter. Mielőtt megpróbálnánk választ adni arra, mindez hogyan befolyásolhatja a magyar csapat eredményességét a pekingi és az idei, dartmouthi szereplés alapján, röviden érdemes áttekinteni a kajak-kenu versenyszámok alakulását az olimpiákon.
A sportág, kilenc számmal, 1936-ban Berlinben mutatkozott be. Férfi kajak egyes és kenu egyes ezer méteren már akkor is osztottak érmeket, általános vélemény szerint ez lehet a magyarázat arra, hogy az ötszázzal szemben az ezerméteres számokat tartotta meg az idén a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. 1948-ban már a nők is rajthoz állhattak, az első jelentős változás azonban 1960-ban következett be: a római szervezőbizottság a szűkös vízfelületre hivatkozva – egyébként álságosan – egyszerűen nem volt hajlandó megrendezni a tízezer méteres futamokat. Sokan ma is fájlalják ezt a döntést. Hisz éppen ez a forma jelenthetne gyógyírt a kajak-kenu legnagyobb, legtöbbször felemlegetett bajára a látványosságot mindenek elébe helyező mai világban. Nevezetesen, hogy az ezer-, de még az ötszáz méteres pálya sem látható be szabad szemmel. (Ilyen alapon persze ép ésszel felfoghatatlan, hogy a híres kerékpáros-körversenyeket miért követik százezrek a helyszínen, hiszen csupán egy sóhajtás, s a bringások máris tovatekernek.) Ezért került napirendre a kétszáz méter, ám az csak egy villanásnyi idő. A tízezer méteres „körverseny” során viszont a mezőny a lelátó minden pontja előtt többször elhalad.
A következő fontos dátum 1976, amikor a férfiak már ötszáz méteren is összecsaphattak, akkor ez volt a sprinttáv. Ezzel tizenegyre nőtt a kajak-kenu versenyek száma az olimpiai műsorban; apró változásként 1984-től a női kajak négyesek is elindulhatnak, s egészen 2008-ig ez a lebonyolítás volt érvényben. Amihez, megjegyezhetjük, a magyarok jól alkalmazkodtak, hiszen a sportág tizenkilenc olimpiai aranyérméből tizenötöt ezen időszakban szereztek.
S akkor térjünk vissza ez eredeti kérdéshez: mindez miként módosíthatja a magyar esélyeket 2012-ben? A magyarok nemcsak hagyománytiszteletből, hanem jól felfogott érdekből is ragaszkodtak az eddigi műsorhoz, a változás rövid távon mégis kedvező lehet. Mindenekelőtt azért, mert a nők négy aranyért versengenek, s nálunk most az övéké a húzóágazat. Csipes Ferenc, az olimpiai és nyolcszoros világbajnok kajakos, a hölgyek zömének, így Kovács Katalinnak az edzője nem fukarkodott a kijelentéssel: Londonban akár mind a négy első helyet besöpörhetjük. Ezzel persze csínján kell bánni, hiszen Athén és Peking előtt is nagyon jól álltunk a női vonalon, végül két, illetve egy arany (és egy-egy ezüst) lett az össztermés. Véletlenül sem mondanánk, hogy „csak”, mert tavaly végképp megtanultunk megbecsülni minden első helyezést. Két arany és további két érem megszerzésére azonban hölgyeink mindenképpen képesek, s ez nem csak önmagában óriási lehetőség.


Ha úgy kalkulálunk, hogy a női K–1 200 m a C–2 500 helyett került a programba, akkor az előnyöket nem kell tovább ecsetelni. Két hete a kanadai Dartmouthban Janics Natasa első, Széles Gábor és Varga Dániel viszont hatodik lett. Annak ellenére, hogy C–1 500-on az olimpiai bajnok Vajda Attila indult a vb-n, azt se mondhatnánk hátránynak, hogy Londonban kétszáz méteren kell versenyezni. Mert bár Horváth Gábor, csakúgy, mint Vajda, nem jutott a döntőbe, a kenus sprintváltónk második, a négyesünk pedig harmadik lett. De talán ennél is helyesebb az a megközelítés, szerencse, hogy az ezer méter maradt a programban s nem az ötszáz. Hiszen a kanadai kisiklás, a nyolcadik helyezés dacára Vajda a hosszabbik távon favoritnak számít, kettesben pedig a Sáfrán testvérek, Mihály és Mátyás Európa-bajnoki arannyal mutatkoztak be a nemzetközi vizeken, a világbajnokságon csak kevéssel szorultak le a dobogóról.
Egyedül férfi kajakban hátrányos ránk nézve az ötszázas finálék eltörlése. Ha a négyest nem számítjuk, ami így is, úgy is maradt volna, ezen a távon hagyományosan ütőképesebbek a mieink, mint ezer méteren. Így volt ez Dartmouthban is, ahol a férfi kajakosok egyetlen érmét (ezüstöt) Kammerer Zoltán és Kucsera Gábor ötszáz méteren szerezte. A szakág válsága persze összetettebb annál, mint hogy 2012-ben milyen távon kell versenyezni. Új korosztály betörésére várunk. Az ifi-világbajnokság alapján akadnak is tehetségek, de velük valószínűleg csak 2016-ban számolhatunk.
Úszásban bezzeg sikerrel lezajlott a generációváltás, amit a római vb két magyar aranyérme is jelez. Ha előzetesen tippelni kellett volna, ki szerzi két bajnoki címünket, a válaszok többsége valószínűleg úgy szól: Cseh László kétszáz és négyszáz vegyesen. A helyes megfejtés ezzel szemben: Hosszú Katinka, négyszáz vegyes, Gyurta Dániel, kétszáz mell. Más volt persze, amikor az 1992-es barcelonai olimpia előtt még úgy kalkulálhattunk: Egerszegi három arany, Darnyi kettő. Az összesen öt, már úszásban több, mint a teljes pekingi kollekció. Aztán 1996-ban Atlantában Egerszegi, Czene és Rózsa elsősége révén még joggal beszélhettünk magyar úszócsapatról, azt követően azonban csak magányos hőseink maradtak. 1997 és 2001 között Kovács Ágnes, a közelmúltban Cseh László. Most pedig ismét van magyar úszósport! Ahogyan Kiss László szövetségi kapitány fogalmazott, pár éve még két hazai műhelyben folyt a nemzetközi szint eléréséhez megfelelő munka, az idén már legalább hatban, és ez valóban nagyságrendi változás.
Csakhogy a római vb-n negyven versenyszámban negyvenhárom világrekord dőlt meg, és ez az előző évszázad eredményeit tekintve irreális. Ha optimisták és jóhiszeműek vagyunk, akkor elfogadjuk, hogy mindez az előző vb óta kifejlesztett „űrruhák” miatt történt, így azok betiltása után jövő januártól az úszás visszatérhet rendes kerékvágásába, ismét kalkulálható sportággá válhat. Ez nekünk, magyaroknak azért is lenne üdvös, mert akkor Londonra – tizenkét év elteltével – újra legalább három aranyesélyes versenyzővel számolhatnánk, és nem is csak három számban. Ez pedig, alapsportágról lévén szó, remek kiindulási alap. Még akkor is, ha az Egerszegi- és Darnyi-féle „három plusz kettőt” valószínűleg örökre elfelejthetjük.
Vízilabdában tisztább a kép: ez nem az a sportág, amelyikben Londonig új nagyhatalom tűnne fel, úgyhogy bármi is történjék addig, a mieink favoritnak számítanak majd. Igaz, nem egyedül, és már nem is csak kettesben a szerbekkel, akiket addig azért illene legalább egyszer megverni. Bár ha csak az olimpiai bajnoki döntőben sikerülne, az sem lenne éppen tragédia.
A női póló érdekes módon sokkal kevésbé koncentrálódik Európára, mint a férfi szakág. Itt az Egyesült Államok mellett Kanada, Ausztrália és a pekingi olimpia miatt – feltehetőleg csak átmenetileg – Kína is az elit tagja, ezért a mezőny sűrűbb, masszajellegű. Amelyből fel is lehet merülni, amelyben el is lehet merülni. Lányaink például úgy zártak hetedikként Rómában, hogy akár világbajnokok is lehettek volna, és ez az esetlegesség, kiszámíthatatlanság a jelek szerint egészen Londonig vagy még annál is tovább fennáll majd.


Öttusázóink nemcsak a sportág gazdag magyar hagyományaihoz képest szerepeltek tragikusan a pekingi olimpián, hanem abszolút mértékben is. A televíziók napokig mutatták Balogh Gábor és Horváth Viktor látványos esését a lovaspályán, előbbi végül huszonhatodik, utóbbi tizenkilencedik lett, ami egyéni világ- és Európa-bajnokoktól (sőt Balogh 2000-ben Sydneyben ötkarikás ezüstérmes volt) több mint szerény produkció. A hölgyek sem kényeztettek el minket, Vörös Zsuzsanna címvédőként a huszadik, Gyenesei Leila pedig a huszonnegyedik helyre futott be. Ezek után keserveinket csak fokozta a nemzetközi szövetség kongresszusának tavaly novemberi döntése, amely az egynapos öttusa 1993-as bevezetése óta a legnagyobb szabályreformot hozta a lövészet és a futás összevonásával. A magyarok nem támogatták a módosítást, ám azóta alapjaiban változott a véleményük, hiszen kiderült, hogy a kombinált szám tényleg növeli az izgalmakat, így vonzó a televíziók számára is.
Az itthoni pozitív hozzáállás kialakításához nem ártottak a pekingi traumát feledtető, újra sorjázó eredmények. A június végi lipcsei Európa-bajnokságon egy ezüst- (férfiváltó) és két bronzérem (Marosi Ádám, női csapat) termett, az áttörést az augusztusi londoni vb hozta meg. A 2012-es olimpia helyszínén Marosi, valamint a férficsapat világbajnok lett, a nők pedig megint elcsíptek egy bronzot. A mieink a sok gyakorlás közben rájöttek, hogy a „kombájnt” lendületből kell abszolválni: a gyorsaság fontosabb, mint a pontosság. Marosi Ádám minden idei nagy versenyén dobogóra állhatott, nem véletlenül jelentette ki azt, amit eddig talán senki: „Az öttusa igazán élvezetes dolog!” Már akinek. Az viszont biztos, hogy a generációváltás jól sikerült, Balogh végleges, valamint Horváth – vérnyomásproblémák miatti – időleges visszavonulása nem rengette meg a férfi szakágat. A fiatalok bizonyítottak, annak ellenére, hogy a tavalyi egyéni Eb-bronzérmes és világkupadöntőt nyert Kasza Róbert combizom-, majd bokaszalag-szakadása miatt szintén kiesett. Új szabályok, új korosztály, sikeres bemutatkozás. Azért hölgyeink áttörésére még várnunk kell, de az utánpótlásszinten tapasztalható magyar „tarolás” sokat sejtető.
A fentieket összegezve: minden reményünk megvan arra, hogy kajak-kenuban három-négy, úszásban egy-két, öttusában és vízilabdában legalább egy aranyérmet nyerjünk Londonban; a női súlyemelést tehát pillanatnyilag elfeledhetjük. Mielőtt azonban elpillednénk ettől a hat–nyolc aranyesélytől – és akkor a vívással még nem is kalkuláltunk –, azért nem árt emlékezni arra, hogyan lett mindebből Pekingben három.