Szaloniki, az örök második

Ókori romok, napfényes tengerpart, halvacsora buzukin játszó zenésszel – a magyar turista számára általában ez jelenti Görögországot. Ha egy kicsit másra vágyunk, keressük fel az ógörögül Thesszalonikének nevezett várost – vörös téglás templomai, bazárja, tengerpartja megér egy pár napos látogatást a bizánci kultúra fellegvárában.

Ha valaki egy kellemes városban, vásárolgatva-nézelődve akarja tölteni a vénasszonyok nyarát, nincs más dolga, mint figyelni a légitársaságok ilyenkor szokásos őszi akcióit: ha szerencséje van, már húszezer forintért elrepülhet Görögország második legnagyobb városába, Szalonikibe. A Malév például naponta repül, és alig egy óra az út Budapestről.
Nekünk még további szerencsénk is volt: egy magyar utazási iroda nagyon jó áron, tizenötezer forintért éjszakánként talált kétágyas szobát egy négycsillagos, központi fekvésű szállodában, ahol kitűnő reggelivel lehetett kezdeni a napot.
A Krisztus előtt 315-ben alapított város Macedónia régió székhelye. Jelenleg körülbelül félmillióan lakják – azért nem többen, mert 1917. augusztus 18-án a francia katonák felgyújtották, és a város nagyobbik része megsemmisült a tűzben. A tragikus eseményre egy interaktív kiállítás emlékezik a Fehér toronyban – hátborzongató érzés a sötét terem közepén állni, és hallgatni a valaha volt tűz félelmetes moraját.
Apropó, Fehér torony: kötelező turistalátványosság. Három euróért lehet meglátogatni (tizenkilenc éves korig nem kell fizetni!), ám érvényes diákigazolványnyal rendelkezőknek ingyenes. Ráadásul a magyart, mint unióst, gond nélkül elfogadják. Gyönyörű a kilátás a tetejéről, a különböző szinteken pedig rendkívül érdekes kiállításokat nézhetünk meg, és nem utolsósorban kellemesen hűvös van a vaskos falak mögött. A toronytól ha továbbsétálunk a reptér felé a tengerparti sétányon, csakhamar valóságos esernyőerdőbe botlunk: az Alteregó című film emlékezetes jelenetében is szerepet kapó modern szobor egy, a városra jellemző szélnek állít emléket.
Ha várunk estig, gyakorlatilag ingyen kihajókázhatunk az öbölbe – a sétány mellett megjelennek a korcsmává átalakított hajók, amelyek jobbnál jobb zenékkel hívják a vendégeket egy valóban kellemes, sörözéssel egybekötött sétahajózásra. És nem sokkal drágább az ital itt, mint a parton: 5 euróba került a narancslé, és alig eggyel többe a korsó sör. Az embernek ilyenkor óhatatlanul eszébe jut Budapest, a méregdrága, ám a nyolcvanas évekre emlékeztető sétahajóival a Dunán – van még mit tanulni vendéglátásból. Visszafele jövet érdemes megállni Nagy Sándor lovas szobránál, ahol általában az esküvőjüket ünneplő ifjú párok fényképezkednek. Már a görögök sem a régiek: mi ázsiai párt fogtunk ki, a mérges menyasszonyt láthatóan megviselte, hogy újdonsült férje állandóan telefonál.
Aki nem riad el a domboktól, az sétáljon fel a várba gyalog. Jó fél óra az út, de a fantasztikus panoráma és az útközben látott, igen hangulatos mediterrán házak megérik a fáradságot. Ráadásul útközben számtalan édességesnél tarthatunk pihenőt: az édesszájú görögök mennyei finomságokkal csábítanak a habos-mézes sütiktől a százféle baklaván át a pudingos költeményekig.
Szalonikiben enni a legjobb. Este be kell ülni egy hangulatos tavernába (lehetőleg ne a parton, azok elég drágák), hanem valahol a régi vásárcsarnok környékén, egy kockás abroszú kisvendéglőbe. Itt tengeri dolgokat együnk: rákot, kagylót, halakat. Huszonöt euróból jóllakhat két ember, és a saláták mellé még fél liter helyi fehérbor, a retzina is belefér. Ha pedig csak gyorsan akarunk enni valamit, tudom ajánlani a világ legszimpatikusabb gyorsétterem-hálózatát. Az Everest a legjobb, amit valaha ebben a műfajban láttam: a vevő dönti el, mi kerüljön a szendvicsbe, amit aztán szendvicssütőben összesütnek. Ropogós kiflihéj, jól összeérő ízek, friss zöldségek – ha valaki nyitna egy ilyet Budapesten, én lennék az egyik törzsvevőjük.
Érdemes még megnézni a viharvert expó területén levő kopott tornyot: kitűnő a kilátás belőle. A szerkezet körbeforog másfél óra alatt, és ez pont elég ahhoz, hogy a hét euróba kerülő sörünket elkortyoljuk és körbefényképezzük a várost a magasból. Érdemes még megnézni a felújított törökfürdőt (most épp kiállítás van benne), vagy a piacot a halakkal, bár ez utóbbit a kényes orrú turistáknak csak feltételekkel ajánlom.
Ha kimoccannánk a városból, ezt olcsón megtehetjük a meglepően tiszta és kulturált buszpályaudvarról. Hat euró, és negyven perc alatt a városlakók kedvelt tengerparti üdülővároskájába, Paralia-Katerinibe érünk, de befizethetünk egy egész napos túrára is az Olimposzra vagy a Meteorákhoz. Utóbbi nevéhez méltó, a görög szó ugyanis „levegőben lebegőt” jelent. A száz-százötven méter magas, torony alakú sziklák tetején kolostorok – elképzelni is nehéz, hogyan hordták fel oda az építőanyagot. A huszonnégy bizánci kolostor közül hat látogatható – bár 1920-ig csak létrán, vagy a szerzetesek által kézi erővel működtetett felvonón lehetett őket megközelíteni, mára már egész lépcsőrendszer könnyíti meg a feljutást, és olyan is akad, amelyre az autóbusz is fel tud menni.
Érdemes pár mondatot szánni Paraliára is: a mesterségesen kiépített üdülővároska a Németországban dolgozó görög vendégmunkások pénzéből épült a nyolcvanas években. Ezen is érdemes lenne elgondolkodni: nálunk miért nem volt semmilyen közös elképzelés arról, hogy az országból politikai-gazdasági okból kitántorgó százezrek pénze valami hasznosat hozzon létre az óhazában? A görögök megcsinálták, és most eurómilliókat termel nekik a befektetés, hiszen nyaranta magyarok, románok, oroszok és természetesen Görögország más részeiről érkezettek tízezrei látogatnak el oda kikapcsolódni.