Szerelmem, Selva

Féltékeny vagyok Kevin Conradra. Elvette tőlem azt, ami elvileg az enyém. Borzasztó érzés a féltékenység. A zöld szemű szörnyeteg. Első pillantásra olyan, akár a gyász. Hiányérzethez hasonlít első pillantásra. Hisz akár meghalt, akár elhagyott a szerelmünk, immár nem a miénk. Kibújt fennhatóságunk alól. Igen ám, de van egy jelentős különbség a féltékenység és a gyász között. Ha szerettünk meghalt, akkor nem érdekel bennünket, hogy utána neki jó. Istenre nem vagyunk féltékenyek, ha holtában boldoggá teszi. Nem érdekel bennünket, ha elhunyt szerettünk élvezi a mennyországot. Ha ott a mennyben érzi magát. A féltékeny ember számára viszont ez a legrosszabb. Ha van élet a halál után. Ha párja más karjaiban is boldog. Elképzelni, ahogy a szeretett lény máshol mással vigasztalódik. Elképzelni, hogy a helyünkre léptek. Pályáztak. Hogy valaki ugyanazt teszi vele, amit eddig mi. Ami a mi kiváltságunk, egyedüli jogunk volt addig. Nos, ez a legeslegborzasztóbb. Az elfoglalt hely az általunk imádott szívben. Már az is rossz, ha a moziban valaki a helyünkre ül, hát még ha egy nő szívében mer odapofátlankodni arra a helyre, amelyik nekünk van fenntartva.
Az én nőm: az őserdő. Szerelmem az esőerdő, a Selva. Mata virgennek, szűz vadonnak is mondják, hylaeának is nevezhető, de némely útleírásokban „zöld pokol” a neve. Szerelem ez első látásra, és egyidejűleg ővédelmi reflex. Nem önvédelmi, hanem ővédelmi. A romantikus filmekben a nő megvédése a támadóktól: hódítási mód. Hisz a megmentőt a romantikus kánon szerint paradox módon épp azzal jutalmazzák meg, csak valamivel később, amire az erőszakos támadó előbb törekedett. Hódítani kész kamaszok olykor kifejezetten e célból álbalhékat produkálnak. Lódítanak. Szívük választottját kamu támadóktól védik meg, így vágódva be nála. A védelem bebocsátó szép gesztus az aktusba, de nálam az ővédelmi reflex beteljesülése volna az aktus. Tökéletesen kielégítene, ha megvédhetném a támadóktól, az őt megerőszakolni akaróktól, a fakitermelőktől, olajpálma-ültetvényesektől és aranyásóktól. Eddig rendben, csak az a gáz, olyannyira szerelmes vagyok Selvába, hogy féltékennyé tesz, ha helyettem valaki más teszi meg ezt.
Örülnöm kéne persze, de bánt. A szerelmes ember nem örül, ha szerelme másnál boldog, és különösképpen fájó neki ez akkor, ha töredelmesen be kell ismernie, hogy nem is tudta boldoggá tenni. Én képtelen voltam boldoggá tenni Selvát. Képtelen voltam megóvni a pusztulástól. Rosszul szerettem. Reménytelenül és reményvesztetten. Nem úgy, mint Kevin Conrad, aki a Time szerint 2008-ban a környezetvédelem hőse volt. Mint hős, buktam. A helyemre léptek. Betöltötték szerepemet, állásomat, hivatásomat. Kevin Conradnak épp az sikerült, ami nekem nem, és sok más utópistának sem, jelesül: a trópusi őserdők megsegítése.
Kevin Conradot a Time nem véletlenül választotta be 2008-ban a környezetvédelmi héroszok közé. Talán ő az első, aki globális szinten nyújt reményt az őserdők megmenekülésére. Szép jelszó a gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan. A nemzeti parkok, természetvédelmi területek ezen elv jegyében jöttek létre, csakhogy a globalizáció körülményei közepette a lokális sikerek legföljebb nyert csaták lehetnek egy eleve vesztes világháborúban. A rezervátumok nem tudják féken tartani a pusztítás erőit és arányait. Minden természetvédő szembesült az érvelési tehetetlenséggel. Azzal, hogy a politikai és gazdasági vitákban érvényesíthetetlenek a természetvédő érvek. Nincs mire hivatkozni. Mindazon érvek és érzések, amelyek okán és miatt a természet védelemre szorul az átlagember szemében, a piacon eladhatatlanok, nem hatnak. Rájuk hivatkozva nem kényszeríthető ki semmi. A természetet és főképp az erdőket nem sikerült megvédeni sem azon az alapon, hogy hasznosak, sem azon az alapon, hogy szépek, sem pedig a biológiai sokszínűségre hivatkozva, avagy ilyen alapokon csak részlegesen sikerült őket megvédeni.
Dian Fosseytől Jane Goodallon keresztül David Attenboroughig minden természetvédőnek fontos volt a természet. Kevin Conrad arra döbbent rá, hogy addig, amíg a természet valamelyest is látszik, nem lesz megvédhető. Cickányokért, hüllőkért, bogarakért és ragadozókért sohasem fog megmozdulni a civilizáció. A természetet számszakilag el kell tüntetni, nem természetként kell könyvelni ahhoz, hogy megmenthető legyen. Ez a számszaki hely a nemzetközi szén-dioxid-kvóta kereskedelmében lelhető föl. Ha integrálható a nemzetközi szén-dioxid-kereskedelembe az őstermészet, az globális megoldás, aminek vajmi csekély köze van az eddig gyakorolt élőhelyvédelemhez, ugyanakkor a gyakorlatban globális élőhelyvédelmet jelenthet.
A helyzet, amely Kevin Conradnak feltűnt, a következő. A klímaváltozás elleni küzdelem által motiválva ma ott tartunk, hogy a nemzetközi piac hajlandó fizetni a szén-dioxid-kvótákért. A kvóták értékesíthetők, de a dolog visszafelé is működik: nemcsak az emisszió adható el, hanem az emissziócsökkentő műveletekért, beruházásokért is szakítható némi lóvé nemzetközileg. Erdőtelepítésért is adnak pénzt, ám ha lábon áll az erdő, az baj. Az erdő léte a nagy klímahablaty ellenére sem váltható pénzre a mai játékszabályok szerint. Előbb ki kell irtani, aztán telepíteni kell valamit a helyére, és kizárólag ekkor jöhet a pénz. Csak ekkor hajlandó fizetni a piac. A nem kitermelt erdő a szén-dioxid-kereskedelem számára nincs. Nem értékesíthető. Fogjuk föl, igen, ha a kitermelt őserdő helyére libasorban apró csemetéket ültetünk, honorálnak, ha nem nyúlunk hozzá az őserdőhöz, büntetnek. A természet védelmében a klímakultúra de facto ellenérdekeltté tesz bennünket. Ez ökológiai abszurd, és a klímaváltozás elleni küzdelem terén is az, hisz a friss telepítésű erdő a korábbi őserdőnél nyilván sokkalta kevesebb szén-dioxidot köt meg. Ez is igazolja, hogy a faültetés az erdőirtás árnyéka. Minden politikust, aki valaha is fát ültetett, szívem szerint elküldenék egy kőbányába dolgozni. Aki fát ültet, erdőt irt.
Kevin Conrad az első, aki Pápua Új-Guinea környezetvédelmi nagyköveteként rádöbbent arra, hogy nem reprezentatív csemeteültetésre van szükség vakuk előtt a félsivatagban, hanem a ki nem irtást, az erdők lábon hagyását kell valamiképpen jutalmazni. Kevin Conrad bevezette az elkerült erdőirtási kvótát. A cél, hogy ne csak az erdőtelepítés, de az elkerült erdőirtás is értékesíthető legyen. Ez persze ugyancsak abszurdum a maga nemében, hisz közvetve a rossz szándékot jutalmazza. Elkerült erdőirtás címszó alatt egy fakitermelő vállalat sokkal hamarabb jut pénzhez, mint egy nemzeti park, hisz a nemzeti parkban nem is akarták kiirtani az erdőt.
Olyan ez, mintha a társadalom a gyilkossági szándékról való lemondásért fizetne a potenciális gyilkosnak, de az bezzeg pórul jár, aki „csak úgy” tiszteli az emberéletet. Miféle világképe van, kérdem én, annak a civilizációnak, amelyben a természet csak azon az áron védhető meg, ha bebizonyítjuk, hogy az életére törünk?