Ünnepeljünk együtt?

Baloldali politikusaink remek érzékkel választják meg az utódállamok vezetőivel történő találkozók időpontját és helyszínét. Emlékezetes Medgyessy Péternek a román nemzeti ünnepen, a gyulafehérvári népgyűlési színjáték évfordulóján, 2002. december 1-jén tartott fogadása, illetve koccintása a budapesti Kempinski Hotelban elvtársával, Adrian Nastaséval. Vagy visszamehetünk 1988-ig, amikor Nicolae Ceausescunak Aradon – ott, ahol 1918 őszén a román nemzeti bizottság szembesítette területi követeléseivel Jászi Oszkárékat – sikerült megaláznia Grósz Károlyt, és elismertetni vele, hogy a nemzeti kérdés kizárólag az adott ország belügye.
Bajnai Gordon szeptember 10-én, Csehszlovákia „születésnapján” találkozik Robert Ficóval. (Ez a tény sokkal inkább oka lehetne a találkozó időpontja visszautasításának, mint a Sólyom László kitiltására ürügyet szolgáltató alibi évforduló.) Kilencven évvel ezelőtt ezen a napon kényszerült aláírni Ausztria a saint-germain-en-laye-i békediktátumot, s ezzel formálisan is véget ért nyugati szomszédunk hadiállapota 27 szövetséges állammal, köztük a háborúban gyakorlatilag részt sem vett Csehszlovákiával.
E lépéssel Bécs egyúttal kénytelen volt jogilag elismerni a csehszlovákizmus mítoszára alapozva létrehozott és a Monarchiához hasonlóan igen vegyes etnikai összetételű államalakulatot.
A XIX. század nyugat-európai politikusai még tudták, hogy a Habsburg Birodalom helyét és szerepét senki sem tudja pótolni a közép-európai térségben. Ezért álltak 1848–49-ben a haladást képviselő magyarokkal szemben Bécs oldalára. Hetven évvel később azonban Párizsban és Londonban úgy vélték, hogy Németország sakkban tartására, valamint a bolsevizálódó Oroszország elszigetelésére a később „cordon sanitaire” néven emlegetett, Franciaországtól gazdaságilag és katonailag függő nacionalista kisállamok megteremtése a legmegfelelőbb. S mivel az oroszországi államosításokkal a legtöbbet éppen a francia tőke veszített, ezzel kárpótlást kapott: az „egészségügyi övezettel” Párizs új felvevőpiacra és befektetési területre tett szert. A Habsburg Birodalom két meghatározó nemzetét, az osztrákot és a magyart a háborús propaganda a germanofil skatulyába tuszkolta, ezért úgy döntöttek, a dunai monarchia többé nem töltheti be az európai hatalmi egyensúlyban addig játszott kiegyenlítő szerepét.
Közép-Európa térképének átalakításához többek között Tomás Garrigue Masaryk, a Londonban élő emigráns cseh politikus, a későbbi Csehszlovák Köztársaság elnöke 1916-ban kiadott Új Európa című, a cseh nagyipar gyarmatosító törekvéseit alig leplező röpirata szolgált szabásmintául. Ebben a szerző a térség és egész Európa gazdasági és politikai stabilitásának zálogát egy cseh irányítású, de az orosz cári dinasztiából meghívott uralkodó által vezetett Csehszlovákia, illetve egy szerbek által irányított délszláv állam kialakításában láttatta. A csehszlovák nemzet létezésének mítoszából kiindulva igényelte Csehország mellé egész Felső-Magyarországot.
Bár a propagandában a népek önrendelkezési jogával indokolták a békeszerződés területi határozatait, jellemző, hogy népszavazásra a legritkább esetben mertek sort keríteni. A háború megmutatta, hogy nemzetiségi polgárainak túlnyomó többsége lojális maradt a Monarchiához.
Érdemes megjegyezni, hogy ekkor még nem voltak tapasztalhatók számottevő elszakadási törekvések sem a magyarországi szlovákság, még kevésbé a ruténok körében.
Erőszakos megalakítása óta Csehszlovákia legsúlyosabb problémája, hogy a mesterséges államalakulat lényegesen túlterjeszkedett a szlávok lakta területeken, s határai mentén, anyanemzetétől elszakítva mintegy 3,4 millió német és egymillió magyar élt. Az ország összlakosságának 45 százalékát kitevő csehek és 14 százalékát adó szlovákok (a németek aránya 27, a magyaroké 9 százalék, ráadásul jórészt tömbökben, anyaországuk határai mentén laktak) együttélése is rendkívül problematikusan alakult, hiszen Prága megtagadta Pozsony autonómiaköveteléseit.
Mindeközben a Rómától független katolikus egyház létrehozása 1920-ban, valamint Husz János emléknapjának 1925-ös hivatalos állami ünneppé tétele mélyen sértette a szlovákok többségének vallásos érzületét. A szociális gondokat kezdetben némileg enyhítette az 1919-es földreform, amelynek során döntően a német és a magyar birtokokat sajátították ki. Ugyanakkor az újonnan meghúzott határok évszázados gazdasági struktúrákat tettek tönkre: például megakadályozták, hogy a felvidéki szlovákok az Alföldön keressék meg téli élelmüket. Prága mind erősebb csehesítő politikája még azokat a szlovákokat és ruténokat is kijózanította, akik kezdetben mint felszabadulásukra tekintettek a magyar uralom megszűnésére.
Kezdettől fogva világos volt, Prága addig maradhat meg az 1919-ben kiharcolt határai között, amíg Németország, Lengyelország és Magyarország túl gyenge ahhoz, hogy kikényszerítse a revíziót.
Így a csehszlovák politikai vezetésben, főként az 1935-ig a külügyminiszteri tisztet betöltő, majd Masaryk halála után köztársasági elnökké választott Eduard Benesben mind erősebben fogalmazódott meg a nem szláv kisebbségek kitelepítésének igénye. E kitelepítési koncepció a cseh elitet sokkoló 1938-as Szudéta-vidéki válsággal szilárdult meg véglegesen. Ekkor Prága kénytelen volt megtapasztalni, hogy pillanatok alatt szétporladt az állam legitimációját képező csehszlovák mítosz, hiszen a németek és a magyarok mellett a szlovákok, a ruténok és a lengyelek sem kívántak harcolni az ilyen alapon összetákolt államért. Ez okozta, hogy Európa egyik legütőképesebb hadserege, amely rendkívül erős erődrendszerre támaszkodhatott, meg sem kísérelte a fegyveres ellenállást.
Az 1938. szeptember végén az ország valuta- és aranykészletének jelentős részével Londonba távozott csehszlovák emigráns kormány kezdetben a brit állami vezetés, különösen Churchill támogatását élvezte. Ennek egyik meghatározó oka, hogy London 1940 őszén már csak a menekült kormányok – cseh, belga stb. – vagyonának „kölcsönvételével” tudta fedezni háborús kiadásait. Jórészt Benes magyarellenes tevékenységének tulajdonítható, hogy a brit miniszterelnök 1940-ben bírálta a második bécsi döntést.
Csehszlovákia megszűnte (1939) egészen 1941-ig hidegen hagyta a Szovjetuniót. Merekalov berlini nagykövetnek ekkor legfontosabb problémája az volt, hogy érvényesnek tekinti-e a birodalmi kormány a pilseni Skoda-művekkel korábban megkötött fegyverszállítási megállapodásokat. Sőt Moszkva kifejezett megelégedettségének adott hangot, amikor 1939. március 15-én a magyar honvédség csapatai bevonultak Kárpátaljára. (Sztálin tartott attól – amint ezt kifejtette az SZKP XVIII. kongresszusán, 1939. március 10-én elmondott beszédében –, hogy ha Kárpátalját Lengyelország vagy a német birodalom szállja meg, akkor onnan megkísérelhetik a Szovjetunió destabilizálását az ukrán nemzeti öntudat élesztésével.)
Benes kemény lobbizása következtében 1942 szeptemberében a brit kormány elviekben elismerte a csehszlovák emigráns kormány azon jogát, hogy a jövőben kitelepítse a szudétanémeteket. 1943. május 12-én Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke, egy hónappal később Bogomolov szovjet követ előzetes áldását adta az elűzési tervekre. Arról, hogy ez a deportálás miként valósul meg, maga Benes sem hagyott kétséget, amikor így fogalmazott 1943. október 27-én: „Országunkban a háború vége vérrel lesz megírva.”
A kollektív bűnösség elvéből kiinduló 1945. augusztus 2-i törvény, a máig hírhedt, állampolgárságról szóló dekrétum kíméletlenül sújtotta még a nemzetiszocializmus üldözötteit és az aktív ellenállókat is. Pusztán annyi „kedvezményt” adott nekik, hogy fehér karszalag helyett vöröset kellett viselniük, és néhány bútorukat magukkal vihették.
Külön tragikus fejezet a csehszlovákiai zsidók sorsa. Mivel túlnyomó többségük németnek, illetve magyarnak vallotta magát, 1945. májusi felszabadulásukat követően legtöbbjük kénytelen volt osztozni a többi kitelepített sorsában. Az ő beszámolóikból tudjuk, hogy az 1945 őszén ismét „üzembe helyezett” koncentrációs táborokban, például Theresienstadtban az SS-nél is kegyetlenebbül bántak velük a cseh őrök. Az 1946. május 16-i kárpótlási törvény, illetve az ezt szabályozó szeptember 13-i belügyminiszteri rendelet csak a „megbízhatóknak” tartott zsidók vagyonának visszaadását engedélyezte. Már az is megbízhatatlannak számított – függetlenül attól, hogy ezt 1918 előtt vagy 1938 után tette –, aki német vagy magyar iskolák létrehozását és fenntartását támogatta, vagy akár csak magyar vagy német alkalmazottakat foglalkoztatott.
Maga az egyik „elkövető”, Winston Churchill így fogalmazott a második világháborúhoz vezető okokat kutatva: „A békekötés másik nagy tragédiája az volt, hogy a saint-germaini és a trianoni békeszerződés elemeire szabdalta szét az Osztrák–Magyar Monarchiát.”
Ezért, ha a magyar kormányfő feltétlenül találkozni akart pozsonyi kollégájával, talán lehetett volna találni olyan dátumot, amely nem jelent a szimbolikus térben elszenvedett újabb vereséget.