Visszatérés Elba szigetéről

A kilóra megvett, áruló írástudók is ezt a forgatókönyvet szorgalmazták: ne firtassuk a (közel)múltat, fogadjuk el a Gyurcsány-klón Bajnait az új darabhoz új férfinak, s egyáltalán, vegyük elő a régi Grósz Károly-i klasszikus bolsevik taktikát: már csak három év megszorítás, és utána mindenkinek jó lesz.

Létezik a polgári újságírásnak egy íratlan szabálya, amit mostanság keveset emlegetnek: a hírkövetés elve. Arról van szó, hogy nem ejtjük el a felvett szálat, hanem a kezünkben tartjuk, s folyamatosan göngyölítjük. A média teoretikusai ezt az elvet hajlamosak idejétmúltnak minősíteni, mivelhogy a felgyorsult időben, a virtuális térben ez a szolgáltatás tarthatatlan. Olyan nagy az információs igény, hogy mindig újabb sztorik kellenek; a régiek már nem érdekesek. Ráadásul a publikum emlékezete állítólag maximum három hónapig tart: még azt is el-elfelejti, ki is kormányoz voltaképpen. (S erre a korlátozott amnéziára a politikai mosópor-kereskedők rá is játszanak.) A korábban jogosnak mondott olvasói, nézői vagy hallgatói igény, hogy a történeteknek megismerhessük a folytatását, sőt a végét is, úgyszólván teljesíthetetlen. Holott elvileg ez a demokrácia egyik leglényegesebb szolgáltatása. A hozzáértők ezt a mulasztásos gyakorlatot úgy állítják be, hogy a hírkövetés egy más, lassúbb kornak volt a sajátja. Egy olyan érának, ahol a mondatoknak még alanyuk és állítmányuk, a tetteknek következményük, a politikai vetélytársaknak pedig szigorúan számon kérhető programjuk volt. Holott ezt a demokratikus alkut a társadalom azóta sem mondta fel – igaz, arra sem látszik egyelőre érzékenynek, hogy a nyakló nélküli hírdömping a hatalomgyakorlók részéről a cenzúra egy új, körmönfont formája.
A létező gyurcsányizmus virtuális médiakormányzása már eleve a hírkövetés elvének tagadására épült. Arra, hogy mindent lehet mondani egymás után, sőt akár egyszerre is. Idáig még a mindent relativizáló posztmodernizmus sem ment el. Gyurcsány készséggel elhitte a felkent médiatudoroknak, hogy bármit lehet állítani és mindent meg lehet cselekedni – semminek nem lesz következménye. És egy darabig ez így is volt: a betegesen hazudozó Gyurcsány Ferencet a rövid emlékezetű választók mandátumhosszabbítással jutalmazták. Pártja, sleppje, klientúrája szocialista messiásként ünnepelte. Jó esélye volt annak, hogy a korábban felvett többi szál mellett – miből épített adriai haciendát a nélkülöző főpolgármester, kivel koccintgatott Kulcsár bróker, magányos bűnöző-e a remek humorú Zuschlag stb. – azt is elejtjük a nagy információhajszában, amellyel a gyurcsányi kontraszelekció nyomában jelentkező országválság fatális történetét göngyölítjük. A kilóra megvett, áruló írástudók is ezt a forgatókönyvet szorgalmazták: ne firtassuk a (közel)múltat, fogadjuk el a Gyurcsány-klón Bajnait az új darabhoz új férfinak, s egyáltalán, vegyük elő a régi Grósz Károly-i klasszikus bolsevik taktikát: már csak három év megszorítás, és utána mindenkinek jó lesz.
Az ajánlott forgatókönyv megvalósítását elősegítendő (amelynek egyik fő pontja a sokat sulykolt hazugság, hogy a Bajnai-féle válságkezelés sikeres, az ország ennek eredményeként kerülte el mindeddig a totális összeomlást) Gyurcsány átmenetileg készségesen visszavonult a nyilvánosságtól. (Bár nincs kétségem afelől: úgy érezte, mintha a fogát húzták volna.) Sokáig még az imádott blogjába sem írt. Ám Gyurcsány elhatalmasodó mentális betegsége nem tűri el a tartós médiaelvonást: előbb a homoszexuális-felvonuláson vállalt progresszívnek gondolt epizódszerepet (a leállított kisföldalattin való különjárat kifizetett számlájáról való fénymásolatot azóta is kíváncsian várjuk), majd a tételes politikai diskurzusba is újra beszállt, mint a nagymama Hajnóczy Péter emlékezetes novellájában. S most reszkethet a málladozó pártelit az örökifjú Lendvai Ildikótól a legutolsó önkormányzati képviselőig. Eddig olyan egyértelműnek látszott, hová kell súrlódni a kérlelhetetlen túlélési harcban – de mit kezdjenek most hirtelen ezzel a régi-új igazodási ponttal? Ennél még az is egyértelműbb lett volna, ha zászlót bont Kapolyi pénzén az új Gyurcsány-párt, nyilván koalícióban az öt-hat százalékos MSZP-vel… Ám a baloldalt még az ág is húzza: nem elég, hogy kormányozni nem képesek, még a régi szövetségkötési technikáik is csődöt mondanak.
Gyurcsány a blogjában kicsit visszamegy a fűrészporízű mozgalmi nyelvhez, de az üzenete azért egyértelmű. „Azt tartom helyesnek, hogy leköszönt miniszterelnökként, pártelnökként egy jó ideig visszafogottan vegyek részt a közéletben. Sokak ragaszkodása, szeretete persze jólesik, de a politika elsősorban nem személyes kérdés. A kormánynak és a pártnak új vezetése van, őket kell erősíteni. Nem visszafelé nézünk, hanem előre. Nem szabad olyat tennünk, ami növeli a terméketlen belső feszültség esélyét, ami gyengíti a kormányt vagy az MSZP-t.” Vagyis leléptem ugyan a színről, ám ez egy kommunikációs alku eredménye volt. Lendvai báb, Bajnai is báb, vegyétek tudomásul, változatlanul rajtatok tartom a szememet. Elvittem a balhét, de ez csak színjáték: nem mondtam le arról, hogy én osszam a stallumokat. (És most már egy sima listás képviselői hely is igencsak felértékelődik.) Figyeljetek a belső feszültség jelzőjére: terméketlen. Termékeny belső feszültség viszont lehetséges.
S hogy mit is ajánlhatok nektek? „Jó fél év múlva választások lesznek. A balliberális nemzeti progresszió ügyét az MSZP-n kívül talán senki sem tudja majd képviselni a következő parlamentben.” Az SZDSZ és különféle utódpártjai sem, értitek? „Bár nyilván vannak viták a baloldalon, a mostani nem a belső ideológiai, politikai vagy éppen személyi-hatalmi viták ideje. Vitapartnerei, és nem ellenfelei vagyunk egymásnak.” Vagyis osztozkodás csak a színfalak mögött lehetséges. Ehhez viszont felajánlok nektek egy régi-új ellenségképet: az összemosott, differenciálatlan ellenzéket. „Politikai ellenfeleink a fideszes/jobbikos jobboldalon vannak. A küzdelmet most nem az MSZP-n belül, hanem a jobboldallal szemben kell folytatni.” Igazából nem tehettek mást, lássátok be: össze vagyunk kötözve. Leleményesen gyalázkodni meg én tudok a legjobban, az nem vitás. Ehhez azonban reaktiválni kell magam, és nem firtathatjátok, mi a személyes részem az előállt csődhelyzetben. „Aztán ha túl leszünk a választásokon, majd megbeszélhetjük, hogy mi volt az elmúlt évek tanulsága, és azt is, hogy mi következik ebből. Nem a tisztázó elemzések, a belső viták vagy az értelmes diskurzus ellen vagyok. Nem azt mondom, hogy söpörjük szőnyeg alá sok év felhalmozódott konfliktusát. De mindennek megvan a maga ideje. Most együtt maradni, kormányozni, dolgozni, az igazunkért megküzdeni, kampányolni kell. Aztán majd eljön az idő, hogy kibeszéljük az eddig kibeszéletlent. De mindent a maga idejében.” Ti sem vagytok teljesen ostobák: a kibeszélhetetlent természetesen sohasem fogjuk kibeszélni; ahogyan azt szoktuk. A választási bukta borítékolható, de kell nektek jövő tavasztól egy kiváló debatter ellenzéki vezér, akinek elég vastag a bőr a képén, hogy minden felelősséget áttoljon a bajokért a „fideszes/jobbikos” ellentáborra, a számonkérés idején pedig áldozattá stilizálja a szegény üldözött, korrupt baloldalt. Én itt vagyok. Tudtok jobbat?
A száműzött Gyurcsány-Napóleon már kikötötte a ladikot Elba szigetének partján, s csak az elvtársi biztatásra, ösztökélésre vár, hogy beleugorjon a csónakba. Kész a visszatérésre, hiszen küszöbönáll minden idők legmocskosabbnak jósolt választási kampánya, tele titkosszolgálati és egyéb hatalmi információs munícióval. Ez az ő valódi terepe, nem a kormányzás. Mi meg csak szolidan reménykedhetünk, hogy az amnéziásnak beállított társadalom számára még jelent bármit is a hírkövetés elve.