Visszavágó

A pozsonyi Közkérdések Intézete több mint egy évtizede minden évben elkészíti Szlovákia értékelését. A független elemzők górcső alá veszik az ország gazdasági helyzetét, a szociális viszonyok alakulását, a törvényalkotói munkát, a pártok tevékenységét, de bő terjedelemben foglalkoznak az emberi és kisebbségi jogok alakulásával is. Tavalytól a demokrácia állapotát, a sajtó- és szólásszabadság helyzetét, valamint az emberi és kisebbségi jogok betartását negyedévente értékelik, mert azt tapasztalták, hogy a jelenlegi kormánykoalíció hatalomátvétele óta ilyen rövid távon is jelentős változások – alapvetően romlás – mutathatók ki.

„Félek attól, hogy a mi régiónkban a ma még precedensértékű botrányos döntés a közeljövőben normává Válik.”

Bár a szlovák–magyar viszony meglehetősen kiélezett volt az elmúlt években, amit az idén még fokozott a szlovák államnyelvtörvény elfogadása is, várható volt-e a szlovák politika részéről az a barátságtalan lépés, hogy nem engedte be az országba Sólyom László magyar államfőt a Szent István-szobor révkomáromi avatóünnepségére?
– Az ünnepséget megelőző napok történései, a szlovák közjogi méltóságok állásfoglalásai alapján éppenséggel nem volt meglepő a lépés, még akkor sem, ha az összeegyeztethetetlen az EU normáival és értékrendjével. Az viszont világos volt, hogy ez a lépés nem javít a helyzeten, hanem rontja a két ország viszonyát. Azt is tudni kell, hogy a jelenlegi szlovák kormánykoalíció szívesen használja a „magyarkártyát” hazai viszonylatokban is, s ugyanilyen megfontolásból – tehát népszerűség-növelési szándékkal – elhatárolódik Magyarországtól, bizonyos értelemben rizikós országként kezeli, holott szövetségesek és szomszédok vagyunk. Ez a koalíció szívesen állítja be magát a szlovák nemzeti és állami érdekek kizárólagos védelmezőjének. Az a paradox mindebben, hogy a lépéseivel kimondottan árt a nemzeti és állami érdekeknek – beleértve például a magyar államfővel kapcsolatos döntését is.
– A döntés precedensértékű: sem az unió, sem az észak-atlanti szövetség tagországai között nem fordult még elő, hogy az egyik tagállam megtagadja egy másik tagország vezető személyiségének a belépését országa területére. Mit gondol, nem kellene e kiélezett helyzettel foglalkoznia a NATO-nak, illetve az Európai Uniónak?
– A NATO az ilyen diplomáciai jellegű kérdésekkel nem szokott foglalkozni, egyelőre az Európai Unió is kivár, de biztos vagyok abban, hogy regisztrálta az esetet. Hogy lép-e, nehéz megjósolni, az viszont bizonyos, hogy ez a szlovák–magyar konfliktus felerősíti azoknak a hangját, akik már eddig is arról beszéltek, korai volt a közép-európai országok csatlakoztatása az EU-hoz, éretlenek még a tagságra. Ugyanakkor be kell látni, hogy az EU-nak sincsenek mechanizmusai, jog- és hatáskörei az ilyen konfliktus kezelésére, egyszerű oknál fogva: nem alakítottak ki ilyet, mert senki még csak nem is feltételezte, hogy efféle esetekre sor kerülhet. Ugyanakkor oda kell figyelni erre a semmivel sem magyarázható lépésre, mert félek attól, hogy a mi régiónkban a ma még precedensértékű botrányos döntés a közeljövőben normává válik. Ezt kell megakadályoznia az EU-nak, arra figyelve, hogy nálunk is az egyetemes politikai értékek gyökerezzenek meg, ne a velük szemben ható értékrend. Gondolom, diplomáciai csatornákon be is fog avatkozni a konfliktusba az unió, hogy hogyan, nem tudom, de azt ki kell mondani, hogy ezért a konfliktusért elsősorban a szlovák kormányt terheli a felelősség.
– A szlovák kormány viszont azt állítja, a magyar fél követte el a hibát, hogy nem vette figyelembe, augusztus 21. a „prágai tavasz” leverésének, a Varsói Szerződés csehszlovákiai inváziójának az évfordulója, amiben Magyarország is részt vett, ezért közbiztonsági veszélyt jelentett volna a magyar államfő szlovákiai látogatása, hiszen aktivizálódtak a szélsőséges erők.
– Ezek igen kétes értékű érvek, valóságtartalmukat tekintve egyik sem állja meg a helyét. Ami az inváziót illeti, tudni kell, hogy elsősorban a Szovjetunió érdeke volt elfojtani a csehszlovákiai reformfolyamatokat. Tény, hogy ehhez felhasználta a Varsói Szerződés több más tagállamát is, de a történelem súlyos elferdítése lenne, ha a felelősséget összemosnánk: Csehszlovákia megszállásáért, leigázásáért a Szovjetuniót terheli a felelősség. Ráadásul Magyarország az invázióért már többször bocsánatot kért, Sólyom László pedig antikommunista ellenállóként már az elmúlt rendszerben elutasító magatartást tanúsított a beavatkozással kapcsolatban. Szerintem ezt az argumentumot kijátszani Sólyommal szemben egyszerűen szégyenletes. Robert Fico kormányfő részéről pedig különösen az, hiszen tudjuk, ő a nyolcvanas években lépett be a kommunista pártba, amikor a tagság elnyeréséhez szükséges volt aláírni egy nyilatkozatot arról, hogy egyetért a „tesvéri segítséggel” és a szovjet csapatok csehszlovákiai tartózkodásával. A másik argumentum sem állja meg a helyét: a szlovák kormány kompetenciája a közrend biztosítása, beleértve a szélsőségek elleni fellépést is, ami olykor nem könnyű feladat. De a révkomáromi rendezvény a szlovák és a magyar nép közös történelmi múltjának a felelevenítése volt, semmi jele nem volt annak, hogy bármilyen szélsőségbe csapna át az ünnepség. Azokat sem nevezném szélsőségesnek, akik szlovák részről jelentek meg a rendezvényen, és táblákra írták jelszavaikat – ami természetes, hiszen szólásszabadság van. És utóbb is kiderült, hogy atrocitásra nem került sor. Nem állítom, hogy nem voltak hibák a szervezők részéről, nem állítom, hogy nem lehetett volna valamit másként intézni, azt sem mondom, hogy a magyar fél nem hibázott – ennek elemzését ráhagyom a magyarországi politológusokra és újságírókra –, szlovák elemzőként viszont egyértelműen azt mondom, nem volt elfogadható indoka Sólyom kitiltásának Szlovákiából.
– Nem hivatalosan azonban olyan vélemények is elhangzottak, hogy Magyarország és Sólyom László hazugságokat terjeszt a szlovák államnyelvtörvényről, nemzetközi szinten megpróbálja lejáratni Szlovákiát, és hasonlók, ami viszont azt sugallja, hogy Sólyom kitiltása egyfajta „visszavágás” volt szlovák részről. Ön mit gondol erről?
– Nehéz megítélni. Annyi bizonyos, hogy a jelenlegi szlovák kormánykoalícióban a látogatást megelőzően feszültségek alakultak ki, részben gazdasági és szociális gondok adódtak, de hatalmas korrupciós botrányok övezik az egyik koalíciós partnert, a Szlovák Nemzeti Pártot is, nem zárható ki, hogy ez is közrejátszott a szerencsétlen incidens kialakulásában, vagyis megint „magyar üggyel” akarták elfedni a gondokat. Ezt a közeljövő igazolhatja vagy cáfolhatja. Ami a nyelvtörvényt illeti, valóban rontotta az egyébként sem jó szlovák–magyar kapcsolatokat, de azt a Fico-kormánynak tudnia kellett volna. A jó politikus számít a másik fél reagálására, a Magyar Koalíció Pártja pedig folyamatosan jelezte, hogy számukra elfogadhatatlan a korlátozó nyelvtörvény – amelyre véleményem szerint sem volt semmi szükség –, ennek megfelelően azt is tudnia kellett volna a szlovák kormánynak, hogy Budapest is reagálni fog. Hogy ez a reagálás nem volt-e eltúlzott, arról szintén lehet vitatkozni, de hogy a konfliktust a nyelvtörvény kapcsán is a szlovák fél provokálta ki, az sajnos egyértelmű.
– Elhangzott többször is a „magyarkártya” sikeres alkalmazása a kormánykoalíció részéről, s bár nem említette, tény, hogy az idei elnökválasztáson is sikerrel használták. Csak hát ez veszélyes út. Meddig feszíthető a húr?
– Valóban veszélyes ez az út. És ráadásul a populista-nacionalista kormánypártoknak is legfeljebb választási sikert vagy a vártnál valamivel jobb eredményt hoz csak, mert a társadalom valós problémái nem oldódnak meg attól, ha az emberek másról beszélnek, mint ami valóságosan érinti az életüket. Már szóltam róla, tehát csak megismétlem: azért sem vezet ez az út sehová, mert közben romlik Szlovákia nemzetközi megítélése, sérülnek a külkapcsolatok is. De talán a magyar olvasókat is érdekelni fogják felméréseink és elemzéseink eredményei. Mert látszatra a szlovák kormány magyarellenes lépéseinek teljes a támogatottsága a polgárok körében, de ez nem igaz. Valóban van olyan választói réteg, főleg a Szlovák Nemzeti Párté, amelyet más téma nem érdekel. Sajnos az önmagát szociáldemokratának valló Smerhez is csatlakoztak olyanok – főleg a vidéki pártapparátus –, akiket befolyásol a hangulat, és sokkal inkább a nacionalizmus jellemző rájuk, mint a valós európai szociáldemokrata értékek, sőt azokkal ellentétes a magatartásuk. De a többséget nem elégíti ki a magyarellenesség, a többség a gazdasági és szociális, az egészségügyi és oktatási problémákra akar már megoldásokat. Hiszen még a szlovák ellenzéki pártok sem emelnek mindig szót elvszerűen a kisebbségi és emberjogi kérdésekben, de tudjuk, ők ezzel a „kártyával” sosem játszottak. Van hát remény, esély arra, hogy a jövő évi választások nyomán olyan kormánykoalíció áll össze Szlovákiában, amely a valós problémákat fogja kezelni, és igyekszik elkerülni a feszültségkeltést.