Zsákmányország

Premier előtt

Jékely Zoltán: Ott Északon…

Ahol imént még szürke égi bálnák
harsogtak a csipkés égöblön át,
szállni látom apám szép madarát
a szajkó vígan pattingatja szárnyát.

Járjuk az erdőt, őzek menedékét,
s míg a világban áll a háború,
e jószagú és biztos sátorú
fenyők tövébe álmodjuk a békét.

Ott Északon már tart a nagy-vadászat,
lejárt a béke, mint nyúltilalom.
S egy ország sorsát énekli dalom,
hol negyedszer van tora szörnyű gyásznak.

Kalandos ország! Ritka hősi kedvvel
sírját megássa minden nemzedék
és így kiált, midőn a sírba lép:
sebaj százszorta szebben ébredek fel!

Rozsnyó, 1939. szeptember


Parrag György: Lengyel anyák
A vezérkari jelentések a dandárokról, pilótákról, elfogott, elesett, visszavonuló, ellentámadó lengyel katonákról emlékeznek meg. Hadd szóljak én itt a lengyel anyákról. Nincs még egy nép, ahol az anyakultusz oly mély gyökeret vert volna, mint a lengyelben. Nemcsak azért, mert szláv, hanem azért is, mert a tragikus lengyel történelem igazi, néma hősei – a lengyel anyák voltak. Ezt az anyakultuszt szimbolizálja az is, hogy Lengyelország igazi királynőjének mindig a Szűzanyát tartották. A czenstochowai fekete Mária rajongó tisztelete nemcsak a lengyel nép bensőséges vallásosságát mutatja, de megnyilatkozása az ősi anyaszeretetnek. Fekete ennek a Máriának az arca, talán azért, mert a többet gyászoló, mint világos lengyel anyák arcára boruló gyászt és bánatot tükrözi vissza. Lengyel anyák voltak azok, akik az elnyomatás éveiben, mikor tilos volt a lengyel szó, a haza feltámadásáért rejtve mondott imádságon keresztül megmentették a lengyel nyelvet. A magyar költészetben is megénekelt lengyel anya könnytelenül, csak befelé vérző szívvel küldte ki fiait a szabadságharcok véres mezeire. A lengyel anyák termékenysége volt a moszkvai és bismarcki elnemzetlenítő politikának leküzdhetetlen akadálya. (S nincs ott pokol, és nincs ott halál, ahol dalolni és szülni tudnak. Ady: Ének a Visztulán.) Csoda-e, hogy a nagy marsall, Pilsudski a legszebb sorait az édesanyjáról írta, és hogy végrendeletében azt kérte, hogy a szívét az édesanyja koporsójába tegyék, megtisztelve ezzel minden lengyel édesanyát.
A vezérkari jelentések, a németek is, a westerplattei hősökről, az utolsó szál emberig elpusztult lengyel lovasdandárról írnak megbecsüléssel, tisztelettel. Mi a czenstochowai fekete Mária arcát és szenvedését hordozó lengyel anyákról szólunk könnyes együttérzéssel.
Magyar Nemzet, 1939. szeptember 11.

Katona Jenő: Varsó!
Még három hónappal ezelőtt ott merengtem a Hotel Europejski teraszán, és a nyári éjszakában elnéztem az ismeretlen katona sírjánál égő kandalábereket. A Poniatowski-szobor árnyéka ide-oda imbolygott fényükben, mely rőtes lángjával megvilágította a külügyminisztérium gyönyörű, neoklasszikus palotáját. Még alig tűnt tova szememből az az alkonyat, a lebukó nap kiégő színeivel, amelyben a Stare Miasto tündéri színekben aranyló házai között bolyongtam álmodozva, a téren, ahol megállt az idő és jelenvalóvá játszódott át a múlt. A régi renaissance Polonia csodálatosan zárt, festői darabján, melynek napórája alatt olvastam a mondást: „Mindegyik megsebez, az utolsó megöl”. Akkor egy fehér ruhás, aranyszőke nőalak jelent meg az óra számjegyei alatt az erkélyen, és én hosszan elnéztem az utas Nauszikaa-komplexumával. Most már mindvégig kísértése marad szememnek… S ha akkor az otthon valóságától már elszakadva s az új környezetben még meg nem fogódzva lebegett képe a lebegő lélek előtt, soha vissza nem hívható, tünékeny álommá vált immár mindörökre. Emlékszem, a természet borús szépsége hogyan fájt a már régi harcokban elomlott városfal tövében, ott, a Visztula méla, mondhatatlan melankóliájú partján, és milyen furcsa, bánattal vegyes ámulattal jártam a Lazienki-parkot – még ma is látni vélem füvén játszó, szelíd mókusok éber, ijedt tekintetét, szökdelő futását – avagy Pilsudski kis rokokó nyaralóját, a belvedere-t. Régi, üszkös, véres napom emléke kísértett a dómban, melynek hűvös félhomályában szinte hallucináltam a „szent oltárodnál térdre hullva kérünk” szívet tépő dallamát…
Ó, hová lett, mi végre jutott mindez? Hova tűnt a Szépség, kőben, képben, emberszívekben, a tűnő lét és az elmúlás mondhatatlan kínja és szomorúsága előtt? Imádkozzatok a népekért, melyek nincsenek többé – ezt sírja ma minden emlékezés. A város felett most a kietlen pusztulás ül, és fáradt fejét a kín üszkös romhalmazokra fekteti. Milyen jeremiási keserűséggel és döbbenettel sirathatná el szó a hősöket, akik haldokolva a reménytelenség csodáját teremtik meg, mely előtt még az ellenfél is tisztelettel és csodálattal áldoz. Hogyan áll még a város, és ki viseli gondját? – sírják a sok ezer éves szavak egyazon hiábavalósággal. Laokoón kínja ez, Trója pusztulása, mesének oly bús, sorsnak oly való. A reménytelen helytállás heroizmusa, mely előtt egyforma adót kell leróni minden romlatlan kebelnek.
Magyar Nemzet, 1939. szeptember 29.


Pethő Sándor: Két világ között
A brit birodalom most jutott el életének legválságosabb időszakához. A hétéves háború, valamint a napóleoni korszak egy-két évének kivételével az európai szárazföld politikai egyensúlyáért, illetve a sós vizek korlátlan birtokáért folytatott nehéz küzdelmeiben eddig ugyanis többnyire nagy koalíciók sereghajtója volt. Az 1914–18-as világháborúban a történelemben ismert legnagyobb szövetség fejeként tiporta le a császári német birodalmat. […]
Ma a helyzet lényegesen más. Anglia a hozzá felzárkózott domíniumokkal és gyarmatokkal együtt ma is roppant hatalom. A mai Franciaország katonai valőrje messze túlhaladja Poincaré és Clemenceau köztársaságának hadi felkészültségét. Az a világkoalíció azonban, amelynek élén Anglia hadakozott még legutóbb is, egyelőre nincs sehol. Az az Oroszország, amely 1914-től 1917-ig olyan nagy mértékben tehermentesítette a nyugati hatalmakat, s amely a császári német birodalmat két ellenséges arcvonal közti hadviselésre kényszerítette: ma – mint „semleges hatalom” – okkupálja a boldogtalan Lengyelország keleti vajdaságait, s úgy lehet, holnap talán már mint a nemzetiszocialista Németország szövetségese veszi ki részét a nagy háborúból. […] Lengyelország, a nagy angol övezet keleti láncszeme ma már széttörve hever Hitler és Sztálin lábánál. […]
Ma – ismételjük – Hitler birodalma az angol szövetséggel szemben maga is egy másik világhatalommal karöltve áll a porondon, amely a Bugtól Vlagyivosztokig – úgy mondják – uralkodik és rendelkezik korlátlan ember- és nyersanyagtartalékok fölött. Lengyelország sorsa megpecsételődött a harctéren azon nyomban, amikor a germanizmus és a moszkovitizmus, a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus egymást támogató erők gyanánt léptek akcióba… […]
Nagy Frigyes után Bismarckban öntudatosult legérvényesebben és legszilárdabb formában az orosz–germán kapcsolat eszméje a Nyugat ellen. Bismarck különben is őszinte hálát érzett II. Sándor cár iránt, mert jóindulatú semlegessége által lehetővé tette az 1870–71-i sikereket. […]
El kell hinnie – figyelmeztette Andrássyt –, hogy mindenen túl (értve a francia jakobinus köztársaságot is) bennünket, németeket és oroszokat összekapcsol a Lengyelország felosztásából folyó politikai kötelességünk és felelősségünk közössége. Azt tanácsolta Andrássynak, hogy minden hátsó gondolat nélkül csatlakozzon a három császári hatalom világnézeti és hatalmi falanxához, hiszen Galícián keresztül Ferenc József is érdekelve van a „lengyel zsákmány”-ban. El lehet képzelni, hogy a magyar államférfinak mekkora ügyességgel és szívósággal kellett működnie, amíg sikerült az Ignatyev-féle pánszláv törekvések veszélyeinek leleplezésével 1879-ben szembeállítani a német császári birodalmat a cári Oroszországgal. […]
Mihelyt azonban Andrássy távozott a Ballhausplatzról, és Bismarck hatalmas egyénisége nem állott többé a magyar gróf személyes varázsa alatt: Bismarck a viszontbiztosító szerződés által, ha titokban is, de visszatért a toronymagas orosz barátsághoz. Csak Bismarck bukása és II. Vilmos császár politikai romantikája tette lehetővé a vaskancellár csodálatra méltó képességeire szabott és ellentmondásokkal telt szövetségi hálózata felbontását, illetve egyszerűsítését. […]
Ha most a német és a szovjet diplomácia visszatér a bismarcki vonalra, olyan ősi porosz tradíciókat elevenítettek fel, amelyeknek reálpolitikai tartalmat és célgondolatot adott Lengyelországnak újból való felosztása és a közös hivatalos deklarációban ismertetett érdekszférák pontos meghatározása. Éppen azért alig várható, hogy a német–orosz együttműködésben funkcionális zavarok álljanak be. Ellenkezőleg. Ha a logika vonalán ez az együttműködés továbbfejlődik, akkor csak szorosabb és egyöntetűbb lesz ez a viszony, mikor a balkáni kérdést éppúgy tisztázzák maguk között, mint Lengyelország felosztását.
Íme: ilyen roppant s az egész Eurázsia törzsére kiterjedő együttműködés ellen lépett a cselekvés porondjára a brit birodalom, amelynek hosszú időre le kell mondania arról a föltevésről vagy reményről, hogy a szlávokat a germánok s a germánokat a szlávok ellen játssza ki. A brit birodalom soha nem forgott akkora veszélyben, mint most. És ha ilyen kedvezőtlen körülmények, ilyen baljóslatú konstellációk és auspiciumok mellett, a Hitlerrel való megegyezés pillanatnyi előnyét eldobva, ez a világbirodalom mégis a fegyverekre bízta a maga sorsát, föltehető, hogy nagy és komoly megfontolások után nyúlt az ultima ratio eszközéhez… […]
Mi ezen elhatározás rejtélye: azt csak sejteni lehet. Mi az angol döntés sikerének esélye: ez az ő titka. Azok a kis népek, amelyeknek szabadsága, brit hivatalos nyilatkozatok szerint, az angol ideálok és célok sorában szerepel, várnak és lapulnak. […] Minden érzelmi magatartás, sőt talán reálpolitikai érdekeik kártyáinak feltárása is ma nyakukat szegheti. És ha még az angol koalíció oldalán azok a népek se léptek akcióba, amelyeknek létéért és függetlenségéért a brit birodalom a maga háborús céljainak megfogalmazása szerint kardot rántott, és ha ebben a több mint rideg atmoszférában ez a brit nép mégis elindult a maga végzete útjára, miután majdnem szigorú kalmármérleget csinált az ellentétes erők viszonyáról, azt kell gondolnunk, hogy sokkal több és magasabb értékeket vélnek és éreznek kockán forgatni a Hitlerrel való szakítás következései által, mint világbirodalmukat, amelynek megtartása végtére még elbírt volna néhány előnytelen kompromisszumot. […]
A háború nyilván azért lesz könyörületlen és hosszú időtartamú is, mert ideológiaivá és világnézetivé vált, akárcsak a keresztes hadjárat vagy a protestáns–katolikus vallásháborúk periódusa. Két világ áll egymással szemben. Kétféle életforma. Kétféle értéktudat és kétféle ideál. Ezek között sokkal nehezebb kompromisszumot kötni, mintha a mérkőzés csupán a hatalmi kérdések térségein mozogna.
Magyar Nemzet, 1939. szeptember 24.