Zsákmányország

Premier előtt

MN
2009. 09. 14. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Jékely Zoltán: Ott Északon…

Ahol imént még szürke égi bálnák
harsogtak a csipkés égöblön át,
szállni látom apám szép madarát
a szajkó vígan pattingatja szárnyát.

Járjuk az erdőt, őzek menedékét,
s míg a világban áll a háború,
e jószagú és biztos sátorú
fenyők tövébe álmodjuk a békét.

Ott Északon már tart a nagy-vadászat,
lejárt a béke, mint nyúltilalom.
S egy ország sorsát énekli dalom,
hol negyedszer van tora szörnyű gyásznak.

Kalandos ország! Ritka hősi kedvvel
sírját megássa minden nemzedék
és így kiált, midőn a sírba lép:
sebaj százszorta szebben ébredek fel!

Rozsnyó, 1939. szeptember


Parrag György: Lengyel anyák

A vezérkari jelentések a dandárokról, pilótákról, elfogott, elesett, visszavonuló, ellentámadó lengyel katonákról emlékeznek meg. Hadd szóljak én itt a lengyel anyákról. Nincs még egy nép, ahol az anyakultusz oly mély gyökeret vert volna, mint a lengyelben. Nemcsak azért, mert szláv, hanem azért is, mert a tragikus lengyel történelem igazi, néma hősei – a lengyel anyák voltak. Ezt az anyakultuszt szimbolizálja az is, hogy Lengyelország igazi királynőjének mindig a Szűzanyát tartották. A czenstochowai fekete Mária rajongó tisztelete nemcsak a lengyel nép bensőséges vallásosságát mutatja, de megnyilatkozása az ősi anyaszeretetnek. Fekete ennek a Máriának az arca, talán azért, mert a többet gyászoló, mint világos lengyel anyák arcára boruló gyászt és bánatot tükrözi vissza. Lengyel anyák voltak azok, akik az elnyomatás éveiben, mikor tilos volt a lengyel szó, a haza feltámadásáért rejtve mondott imádságon keresztül megmentették a lengyel nyelvet. A magyar költészetben is megénekelt lengyel anya könnytelenül, csak befelé vérző szívvel küldte ki fiait a szabadságharcok véres mezeire. A lengyel anyák termékenysége volt a moszkvai és bismarcki elnemzetlenítő politikának leküzdhetetlen akadálya. (S nincs ott pokol, és nincs ott halál, ahol dalolni és szülni tudnak. Ady: Ének a Visztulán.) Csoda-e, hogy a nagy marsall, Pilsudski a legszebb sorait az édesanyjáról írta, és hogy végrendeletében azt kérte, hogy a szívét az édesanyja koporsójába tegyék, megtisztelve ezzel minden lengyel édesanyát.
A vezérkari jelentések, a németek is, a westerplattei hősökről, az utolsó szál emberig elpusztult lengyel lovasdandárról írnak megbecsüléssel, tisztelettel. Mi a czenstochowai fekete Mária arcát és szenvedését hordozó lengyel anyákról szólunk könnyes együttérzéssel.
Magyar Nemzet, 1939. szeptember 11.

Katona Jenő: Varsó!
Még három hónappal ezelőtt ott merengtem a Hotel Europejski teraszán, és a nyári éjszakában elnéztem az ismeretlen katona sírjánál égő kandalábereket. A Poniatowski-szobor árnyéka ide-oda imbolygott fényükben, mely rőtes lángjával megvilágította a külügyminisztérium gyönyörű, neoklasszikus palotáját. Még alig tűnt tova szememből az az alkonyat, a lebukó nap kiégő színeivel, amelyben a Stare Miasto tündéri színekben aranyló házai között bolyongtam álmodozva, a téren, ahol megállt az idő és jelenvalóvá játszódott át a múlt. A régi renaissance Polonia csodálatosan zárt, festői darabján, melynek napórája alatt olvastam a mondást: „Mindegyik megsebez, az utolsó megöl”. Akkor egy fehér ruhás, aranyszőke nőalak jelent meg az óra számjegyei alatt az erkélyen, és én hosszan elnéztem az utas Nauszikaa-komplexumával. Most már mindvégig kísértése marad szememnek… S ha akkor az otthon valóságától már elszakadva s az új környezetben még meg nem fogódzva lebegett képe a lebegő lélek előtt, soha vissza nem hívható, tünékeny álommá vált immár mindörökre. Emlékszem, a természet borús szépsége hogyan fájt a már régi harcokban elomlott városfal tövében, ott, a Visztula méla, mondhatatlan melankóliájú partján, és milyen furcsa, bánattal vegyes ámulattal jártam a Lazienki-parkot – még ma is látni vélem füvén játszó, szelíd mókusok éber, ijedt tekintetét, szökdelő futását – avagy Pilsudski kis rokokó nyaralóját, a belvedere-t. Régi, üszkös, véres napom emléke kísértett a dómban, melynek hűvös félhomályában szinte hallucináltam a „szent oltárodnál térdre hullva kérünk” szívet tépő dallamát…
Ó, hová lett, mi végre jutott mindez? Hova tűnt a Szépség, kőben, képben, emberszívekben, a tűnő lét és az elmúlás mondhatatlan kínja és szomorúsága előtt? Imádkozzatok a népekért, melyek nincsenek többé – ezt sírja ma minden emlékezés. A város felett most a kietlen pusztulás ül, és fáradt fejét a kín üszkös romhalmazokra fekteti. Milyen jeremiási keserűséggel és döbbenettel sirathatná el szó a hősöket, akik haldokolva a reménytelenség csodáját teremtik meg, mely előtt még az ellenfél is tisztelettel és csodálattal áldoz. Hogyan áll még a város, és ki viseli gondját? – sírják a sok ezer éves szavak egyazon hiábavalósággal. Laokoón kínja ez, Trója pusztulása, mesének oly bús, sorsnak oly való. A reménytelen helytállás heroizmusa, mely előtt egyforma adót kell leróni minden romlatlan kebelnek.
Magyar Nemzet, 1939. szeptember 29.


Pethő Sándor: Két világ között
A brit birodalom most jutott el életének legválságosabb időszakához. A hétéves háború, valamint a napóleoni korszak egy-két évének kivételével az európai szárazföld politikai egyensúlyáért, illetve a sós vizek korlátlan birtokáért folytatott nehéz küzdelmeiben eddig ugyanis többnyire nagy koalíciók sereghajtója volt. Az 1914–18-as világháborúban a történelemben ismert legnagyobb szövetség fejeként tiporta le a császári német birodalmat. […]
Ma a helyzet lényegesen más. Anglia a hozzá felzárkózott domíniumokkal és gyarmatokkal együtt ma is roppant hatalom. A mai Franciaország katonai valőrje messze túlhaladja Poincaré és Clemenceau köztársaságának hadi felkészültségét. Az a világkoalíció azonban, amelynek élén Anglia hadakozott még legutóbb is, egyelőre nincs sehol. Az az Oroszország, amely 1914-től 1917-ig olyan nagy mértékben tehermentesítette a nyugati hatalmakat, s amely a császári német birodalmat két ellenséges arcvonal közti hadviselésre kényszerítette: ma – mint „semleges hatalom” – okkupálja a boldogtalan Lengyelország keleti vajdaságait, s úgy lehet, holnap talán már mint a nemzetiszocialista Németország szövetségese veszi ki részét a nagy háborúból. […] Lengyelország, a nagy angol övezet keleti láncszeme ma már széttörve hever Hitler és Sztálin lábánál. […]
Ma – ismételjük – Hitler birodalma az angol szövetséggel szemben maga is egy másik világhatalommal karöltve áll a porondon, amely a Bugtól Vlagyivosztokig – úgy mondják – uralkodik és rendelkezik korlátlan ember- és nyersanyagtartalékok fölött. Lengyelország sorsa megpecsételődött a harctéren azon nyomban, amikor a germanizmus és a moszkovitizmus, a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus egymást támogató erők gyanánt léptek akcióba… […]
Nagy Frigyes után Bismarckban öntudatosult legérvényesebben és legszilárdabb formában az orosz–germán kapcsolat eszméje a Nyugat ellen. Bismarck különben is őszinte hálát érzett II. Sándor cár iránt, mert jóindulatú semlegessége által lehetővé tette az 1870–71-i sikereket. […]
El kell hinnie – figyelmeztette Andrássyt –, hogy mindenen túl (értve a francia jakobinus köztársaságot is) bennünket, németeket és oroszokat összekapcsol a Lengyelország felosztásából folyó politikai kötelességünk és felelősségünk közössége. Azt tanácsolta Andrássynak, hogy minden hátsó gondolat nélkül csatlakozzon a három császári hatalom világnézeti és hatalmi falanxához, hiszen Galícián keresztül Ferenc József is érdekelve van a „lengyel zsákmány”-ban. El lehet képzelni, hogy a magyar államférfinak mekkora ügyességgel és szívósággal kellett működnie, amíg sikerült az Ignatyev-féle pánszláv törekvések veszélyeinek leleplezésével 1879-ben szembeállítani a német császári birodalmat a cári Oroszországgal. […]
Mihelyt azonban Andrássy távozott a Ballhausplatzról, és Bismarck hatalmas egyénisége nem állott többé a magyar gróf személyes varázsa alatt: Bismarck a viszontbiztosító szerződés által, ha titokban is, de visszatért a toronymagas orosz barátsághoz. Csak Bismarck bukása és II. Vilmos császár politikai romantikája tette lehetővé a vaskancellár csodálatra méltó képességeire szabott és ellentmondásokkal telt szövetségi hálózata felbontását, illetve egyszerűsítését. […]
Ha most a német és a szovjet diplomácia visszatér a bismarcki vonalra, olyan ősi porosz tradíciókat elevenítettek fel, amelyeknek reálpolitikai tartalmat és célgondolatot adott Lengyelországnak újból való felosztása és a közös hivatalos deklarációban ismertetett érdekszférák pontos meghatározása. Éppen azért alig várható, hogy a német–orosz együttműködésben funkcionális zavarok álljanak be. Ellenkezőleg. Ha a logika vonalán ez az együttműködés továbbfejlődik, akkor csak szorosabb és egyöntetűbb lesz ez a viszony, mikor a balkáni kérdést éppúgy tisztázzák maguk között, mint Lengyelország felosztását.
Íme: ilyen roppant s az egész Eurázsia törzsére kiterjedő együttműködés ellen lépett a cselekvés porondjára a brit birodalom, amelynek hosszú időre le kell mondania arról a föltevésről vagy reményről, hogy a szlávokat a germánok s a germánokat a szlávok ellen játssza ki. A brit birodalom soha nem forgott akkora veszélyben, mint most. És ha ilyen kedvezőtlen körülmények, ilyen baljóslatú konstellációk és auspiciumok mellett, a Hitlerrel való megegyezés pillanatnyi előnyét eldobva, ez a világbirodalom mégis a fegyverekre bízta a maga sorsát, föltehető, hogy nagy és komoly megfontolások után nyúlt az ultima ratio eszközéhez… […]
Mi ezen elhatározás rejtélye: azt csak sejteni lehet. Mi az angol döntés sikerének esélye: ez az ő titka. Azok a kis népek, amelyeknek szabadsága, brit hivatalos nyilatkozatok szerint, az angol ideálok és célok sorában szerepel, várnak és lapulnak. […] Minden érzelmi magatartás, sőt talán reálpolitikai érdekeik kártyáinak feltárása is ma nyakukat szegheti. És ha még az angol koalíció oldalán azok a népek se léptek akcióba, amelyeknek létéért és függetlenségéért a brit birodalom a maga háborús céljainak megfogalmazása szerint kardot rántott, és ha ebben a több mint rideg atmoszférában ez a brit nép mégis elindult a maga végzete útjára, miután majdnem szigorú kalmármérleget csinált az ellentétes erők viszonyáról, azt kell gondolnunk, hogy sokkal több és magasabb értékeket vélnek és éreznek kockán forgatni a Hitlerrel való szakítás következései által, mint világbirodalmukat, amelynek megtartása végtére még elbírt volna néhány előnytelen kompromisszumot. […]
A háború nyilván azért lesz könyörületlen és hosszú időtartamú is, mert ideológiaivá és világnézetivé vált, akárcsak a keresztes hadjárat vagy a protestáns–katolikus vallásháborúk periódusa. Két világ áll egymással szemben. Kétféle életforma. Kétféle értéktudat és kétféle ideál. Ezek között sokkal nehezebb kompromisszumot kötni, mintha a mérkőzés csupán a hatalmi kérdések térségein mozogna.
Magyar Nemzet, 1939. szeptember 24.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.