A véletlen szavai

Mi a hiány? Az, ami nincs? Egy többé már meg nem fogott ajtókilincs? Még két hónapja sincs, hogy Cseh Tamás itt hagyta ezt a látható világot, és a szokásos mosolyával a szája szegletében átment a túloldalra. Még jó, hogy nem fütyörészett közben. Úgy gondoltuk, felmérhetetlen, betölthetetlen űrt hagy majd maga után, miközben letöröltünk néhány bús férfikönnyet, sajnálva magunkat rendesen. Közben meg az a helyzet, hogy itt járkál feszt, beleszív a ciginkbe, megissza a borunkat, ott van Adyban és a katonanótákban. Beülünk egy autóba, és szól a Fehér babák takarodója. Különböző társaságokban pár perc után szóba kerül, egy dallam napokig nem megy ki a fejünkből. Cseh Tamás-kör alakul Gyöngyössolymoson. És majd máshol is, nyilván. A dal összehozza az embereket. Mert a miénk. Mint Petőfi, ahogy hófehér ingben fut a muszka dzsidások elől Segesvár mellett, vagy Ady, ahogy sálban és kalapban ül a hajnali Savoyban, de a kávét a konkurenciától hozatja. Gazdag ez a mi kollektív tudattalanunk. Intenzív ittlét ez a javából és gyaníthatóan jó ideig szerez még meglepetéseket, mint ahogy az életmű is szolgál még újdonságokkal. Itt van például A véletlen szavai című hanghordozó. Megjelent már ugyan 2004-ben is, az ezer példány gyorsan el is fogyott, de akinek nem jutott, legfeljebb koncerteken juthatott hozzá Helgához vagy Dodó nénihez, most viszont a Hungaroton megszerezte a jogokat. Tizennyolc dalt tartalmaz, ebből nyolc egy szál gitáros, a többi zenekaros, vagy legalábbis kísérettel játszott. Mint például a Legénytánc, amelyben az éneket ütőgardon és hegedű hajszolja előre, mintha Gyimesben járnánk. Vagy a lemez csúcspontja, a Bárány az üres lakásban. Abban ott van minden, az ének annyira szuggesztív, hogy látjuk, ahogyan a bárány odafent tombol, miközben mi éppen lementünk villanykörtéért. Ha ilyenek a véletlen szavai, és ilyen a véletlen muzsikája, akkor még az is elképzelhető, hogy tényleg léteznek véletlenek. Pedig azok olyanok, mint a boszorkányok. Nincsenek is. Kitüntetett pillanatok viszont biztosan vannak. A Badacsony a vízről nézve, beleúszva az ezüsthídba. Az ezüsthíd a hold visszfénye a Balatonon. Minél magasabban jár, a híd annál ezüstösebb. Vagy amikor elkészül egy bikaistálló. Vagy amikor Leonard Cohen a Suzanne-t énekli kilencvenháromban, egy vancouveri koncerten. Vagy amikor Viszockij az Adjatok a kutyáknak húst egy moszkvai lakásban. Vagy amikor Cseh és Bereményi megírják a Bárány az üres lakásbant. Talán valamelyik kosztolányis hajnalon. A kitüntetett pillanatokban az a jó, hogy érezhető, tapintható, megfogható a jelen. Még akkor is, ha az emberi agynak szüksége van néhány tized másodpercre ahhoz, hogy tetten érjen egy pillanatot. Ha viszont ez így van, akkor túlteljesítjük a punkok jelmondatát, nemcsak jövő nincs, de jelen se nagyon, folyamatosan a múltban élünk, egy folyamatos múltban. Na így próbáljanak a mának élni a nagyokosok. Nos, akkor mi is a hiány? Talán egy érzet csupán. Cseh Tamás meg közben szépen csendesen szétszóródott közöttünk, ott van már a jobbik részünkben. Lenyomta azt a rohadt kilincset, és szelíden beköltözött. A feladat adott.