Az utolsó mohikán

Az unió munkáját hatékonyabbá tevő lisszaboni szerződésről már csak Václav Klaus aláírása hiányzik, ám a csehek euroszkeptikus elnöke még az utolsó pillanatban is ellenáll, a legkülönbözőbb kifogásokkal hátráltatva a szerződés hatályba lépését. Ehhez biztatást kap a brit ellenzék vezérétől, David Camerontól, mert ha Klaus ki tudna tartani a májusi angol választásokig, akkor a valószínűleg győztes konzervatívok népszavazásra vinnék a kérdést, ami a szerződés holtbiztos elutasításával járna. De hát miért is akadályozza Klaus az Európai Unió hatékonyabb működését? Miért támogatja ebben a brit ellenzék vezére? Mi folyik itt Európában?
Európa egyesítésének gondolata a római birodalom bukása óta kísérti az európai politikai elitet, és Nagy Károlynak többé-kevésbé sikerült is megvalósítania, de a mintegy 800 évig fennálló Német-római Birodalom is Európa egyfajta egyesítésének tekinthető. A bajok a vesztfáliai békével kezdődtek. A harmincéves háborút 1648-ban lezáró béke teremtette meg a modern nemzetállamok jogi feltételrendszerét, amely alapján az Európát korábban jellemző soknemzetiségű birodalmakból az önálló területtel és általában egy uralkodó szuverén nemzettel jellemezhető nemzetállamok fokozatosan létrejöttek. A nemzetállamok fénykora a XIX. és XX. század volt, amikor egyrészt a felbomló korábbi birodalmakból a mai nemzetállamok kialakultak, másrészt a nemzetállamok létét számos nemzetközi szerződés erősítette meg, többek között az ENSZ alapokmánya, vagy legutóbb 1975-ben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, amely újólag rögzítette a békés egymás mellett élés feltételeit, többek között az államok szuverén egyenlőségét, a határok sérthetetlenségét, az egymás belügyeibe való be nem avatkozást, a népek önrendelkezési jogát.
Az azóta eltelt évtizedekben azonban a nemzetállamok létét komoly kihívások érték. 1986-ban William H. McNeill amerikai közgazdász könyvet írt, amelyben azt állította, hogy a nemzetállamok kora, amely – szerinte – a francia forradalommal kezdődött, 1945-ben véget ért, és a jövőben a bevándorlások és a multikulturalizmus következtében a politikai és a nemzeti identitás szétválik, ahogy ez volt a nemzetállamokat megelőző időkben. Néhány évvel később a brit történész, Eric Hobsbawm visszhangozta McNeill tételeit, bejelentve a nemzetállamok halálát. „A nemzetállamok és a nemzetek visszaszorulását látjuk majd, mígnem azok teljesen beolvadnak a világot átformáló szupranacionális struktúrákba” – írta.
A gondolatot azután Javier Solana NATO-főtitkár folytatta, aki a vesztfáliai béke 350. évfordulója alkalmából tartott konferencián (néhány hónappal Belgrád NATO általi bombázásának kezdete előtt) kifejtette, hogy a vesztfáliai béke elvei nem egyeztethetők össze a humanitás és a demokrácia elveivel, mivel a szuverenitás hangsúlyozása a nemzetek közötti rivalizálásra ad lehetőséget és kirekesztéshez, nem pedig befogadáshoz vezet. Joschka Fisher német külügyminiszter 2001-ben ennél tovább ment, amikor kifejtette, hogy az 1945 utáni Európa elveti a nemzetállami erők kiegyensúlyozására épülő vesztfáliai békéből eredeztethető koncepciót, és ehelyett az alapvető érdekek összeegyeztetésére épülő szupranacionális intézményeket és a nemzeti szuverenitás ezen intézményeknek való átadását választja. „Európán” azonban Joschka Fisher nyilván az európai elitet érti, mert az európai polgárok véleményét nem kérték ki, nyíltan megsértve ezzel az ENSZ alapokmányának a népek önrendelkezésére vonatkozó passzusát. Tehát a vita nem az unió hatékonyságáról, hanem az európai nemzetállamok jövőjéről szól. Václav Klaus a nemzetállami eszme védelmének utolsó mohikánja.