Család- és népesedéspolitika Európában és itthon

A Magyar Nemzet szeptember 15-i számában arról számolt be, hogy Európa több országában hirtelen meglódult a gyermekszületések száma. Franciaországban a gyermeket nevelők szociális hátterét erősítették meg, a skandináv országokban a gyermeknevelés–munka párhuzamot oldották meg, Olaszországban pedig, ahol a legnagyobb a demográfiai csökkenés, egy különleges módszert is kipróbáltak: a kormány felkért neves divatházakat, például az Armanit és a Guccit, hogy szerepeltessenek kisgyermekeket reklámkampányaikban, népszerűsítendő a gyermekvállalást. Európa legtöbb kormánya ráébredt arra, hogy a családalapítás és a gyermekvállalás többé nem magánügy, hanem gazdaságpolitikai kérdés.
Ezzel szemben mi a helyzet Magyarországon? A lehangoló magyar demográfiai helyzetet mindenki ismeri. Egyre jobban elöregedő társadalom, évente egy kisváros lakosságával fogyatkozó ország, az egy nőre eső minimálisan kívánatos 2,1 gyermek helyett évek óta mindössze 1,3. A legújabb KSH-adatok is elszomorítók, amelyek szerint 2009 első öt hónapjában 1,9 százalékkal kevesebb gyermek született, a halálozások száma pedig 0,7 százalékos emelkedést mutatott az egy évvel ezelőtti időszakhoz képest. A legtöbb becslés szerint ilyen tendenciák mellett 40 év múlva jó, ha 8,5 millió ember él majd az országban.
Kérdés inkább csak az, hogy állami szinten tehetünk-e ez ellen vagy sem. Korábbi liberális felfogás szerint a gyermekvállalás teljes egészében magánügy, az alacsony gyermekvállalás és fogyatkozó népesség pedig olyan általános tendencia a fejlett nyugati világban, ami ellen nem tudunk semmit tenni.
Ez a fajta megközelítés azonban hibás, mert bár rossz a magyar demográfiai helyzet, a társadalom számára továbbra is fontos a gyermek, a gyermekvállalás. A legtöbb felmérés szerint a fiatal párok ma is átlagosan két-három gyermeket szeretnének, ám a valóságban csak egy-kettőt vállalnak. Ez a tény azt jelenti, jelentheti, hogy jó és megfelelő család- vagy még inkább népesedéspolitikával van remény a negatív folyamatok megállítására.
Az utóbbi időben az a korábban közkedvelt vélekedés is megdőlni látszik, hogy a fejlett világot jellemző magas szintű jólét egyenes következménye az alacsony, a reprodukciós szintnél is alacsonyabb gyermekvállalási hajlandóság. A közelmúltban a Nature magazinban megjelent tanulmány szerint a fejlettség növekedése és a csökkenő termékenység megfordítható, és sok ország esetében a folyamat már meg is fordult.
A tanulmányból az is kiderül, hogy az utóbbi években több mint két tucat fejlett állam jutott el arra a fejlettségi szintre, hogy a növekvő jólét nem kevesebb, hanem több gyermek születésével jár együtt. A tanulmányt készítő három kutató (Mikko Myrskylä, Hans-Peter Kohler, Francesco C. Billari) a pennsylvaniai egyetemről a legfrissebb adatokat elemezte a Föld összes országa kapcsán. Azt vizsgálták, milyen új trendek mutathatók ki a fejlettség és a termékenység összefüggésében. A számokból kikövetkeztetett legszembetűnőbb változás az volt, hogy szétválni látszik a lakosságszám változása és a gazdasági fejlődés közti eddig elválaszthatatlannak gondolt kapcsolat, mely szerint minél jobban él egy nemzet, annál kevésé hajlandó több gyereket vállalni. A kutatók eredményei szerint a születések száma a folyamatok elején a fejlettség növekedésével párhuzamosan valóban elkezd csökkenni, amikor azonban az adott állam HDI (Human Development Index) értéke meghaladja a 0,86-ot, a születésszám-csökkenés megáll, a 0,95-ös HDI elérése után pedig egyértelműen növekedésnek indul a gyermekvállalási hajlandóság.
A HDI adatai korábban azt mutatták, hogy minél magasabb egy ország HDI-értéke, annál alacsonyabb az egy nőre jutó gyermekek aránya. A sok egyéb mellett a várható élethosszt, az egy főre jutó GDP-t és az iskolázottságot is figyelembe vevő HDI nulla és egy közötti számot hoz ki. Eszerint a húsz legalacsonyabb eredményt elért államok – mind afrikaiak – 0,30 és 0,48 közötti értéket kaptak, míg a húsz legjobban szereplő ország 0,93 és 0,97 közötti értéket ért el.
A növekvő szaporulat mögött megbúvó legfontosabb ok a tudósok szerint a társadalmi változásokban keresendő, amelyek egyszerűbbé teszik a nőknek a gyermekvállalást, függetlenítve magukat a gazdasági nehézségektől. Shripad Tuljapurkar, a Stanford Egyetem kutatója a Nature-ban úgy kommentálta ezt a folyamatot, hogy az a növekvő számú felsőfokú végzettségű nőknek, az ő javuló munkahelyi jelenlétüknek és a növekvő keresetüknek köszönhető. Ennek nyomán a nők és a párok könnyebben és bátrabban vállalnak gyereket vagy további gyerekek felnevelését.
Sok éven keresztül a környezetvédelmi aggályok miatt az alacsony népességet tartották kívánatosnak. Ennek a meglátásnak azonban az a következménye, hogy kevés gyermek születik, ami később kevesebb munkaerőt jelent, ami nehezebben állítja elő az egyre magasabb egy főre eső szociális és infrastrukturális kiadásokat. Az alacsony termékenység és a hosszú élet egy elöregedő társadalomhoz vezet, annak minden gazdasági és szociális következményével.
Myrskylä azt is vizsgálta, hogy mi a kapcsolat a termékenység és a humán fejlődési index (HDI), az oktatás, a jövedelem és az élettartam között. A termékenység csökkent, miközben a HDI emelkedett a fejlődés elején. A fejlettség magasabb fokán a termékenység sok országban elkezdett növekedni a HDI-vel együtt. Ez az első bizonyíték arra, hogy a termékenység vissza tud térni arra a szintre, ahol társadalmi reprodukcióra képes.
A szerzők azt is megjegyzik, hogy a pozitív tendenciák nem egységesen figyelhetők meg a fejlett országokban. A tanulmány értékeléséhez az is hozzátartozik, hogy bár valóban szoros összefüggés lehet egy bizonyos szintű fejlettség elérése és az újra növekvő gyermekvállalási hajlandóság között, ez a kapcsolat mégsem automatikus.
Az egyes országok gyermekvállalási hajlandósága azonosan magas HDI mellett is eltérő lehet. Talán érdemes olyan következtetéseket megfogalmazni ezekből a tendenciákból, hogy egy bizonyos szint fölötti HDI jó esélyt teremt arra, hogy egy ország, élve lehetőségeivel, sikeresen segítse a nők gyermekvállalását. Látni kell és elsősorban vizsgálni azt, hogy egyes országok a magas HDI-szintjük adta lehetőségeiket miért nem tudták sikeresen kihasználni a nők termékenységének emelésére.
Ma még nincs egyértelmű válasz arra, hogy Olaszország, Ausztria vagy Németország társadalmában mi is hiányzik egy francia, angol vagy svéd modellhez képest a nők gyermekvállalását vizsgálva. A kérdés már csak azért is izgalmas, hiszen a jóval konzervatívabb családmodellel rendelkező Olaszország vagy Spanyolország termékenysége jelentősen elmarad a nyitottabb társadalmú skandináv vagy francia területekétől.
Az elemzők szerint a nők helyzetének javítása kulcsfontosságú lehet az eltérések megértésében, ezen túl azonban valószínűleg vizsgálni kell, hogy adott országok mennyire nyíltan és egyértelműen vállalják, hogy van nemcsak család-, de népesedéspolitikájuk is.

A szerző országgyűlési képviselő, az ELTE
politikatudományi intézetének doktori hallgatója