Egy sötét ecsetvonás

A női kézilabda Világkupának tagadhatatlanul vége van, de a világnak azért talán még nincs. Ez az érzet itthon azért alakulhatott ki, mert a magyar válogatott második csoportmérkőzésén, szerdán sosem látott különbséggel, kereken húsz góllal, 33-13-ra kapott ki Norvégiától, és mint vasárnap kiderült, a csapat a történelmi léptékű vereséget nem is a végső győztestől szenvedte el. A dániai, aarhusi fináléban ugyanis a románok 28-27-re felülmúlták a norvégokat. Együttesünket a németekkel szembeni keddi 26-30, majd a franciák feletti, csütörtöki 24-16 végül a csoport harmadik helyére rangsorolta, ám a visszhangok alapján e két eredmény elsikkad a 13-33 árnyékában. Most, a Vk lezárultával ezért kísérletet teszünk a múlt szerdai pokoljárás értékelésére is.

Többfrontos siker. A Magyar Kézilabda-szövetség képviseletében tegnap Sinka László elnök köszöntötte az elmúlt hónapokban sikeresen szerepelt férfi felnőtt- és strandkézilabda-válogatottakat, valamint a női felnőtt- és juniorcsapatot. A férfiválogatott júniusban kiharcolta a részvételi jogot a januári Európa-bajnokságra, a női csapat szintén júniusban jutott ki a decemberi kínai világbajnokságra, míg a junior nők ezüstérmesek lettek a hazai rendezésű augusztusi Eb-n, a férfi strandkézisek pedig júniusban Európa-bajnoki bronzérmet szereztek, majd a júliusi, tajvani világjátékokról ezüstéremmel tértek haza.

Kiindulásképpen két alaptételt fektetünk le: 1. A magyar kézilabdázás az elvitathatatlan sikerek mellett egyre több vészjelzést ad le, a külső és a belső környezet miatt nemzetközi versenyképessége mind nehezebben tartható, hosszabb távon szinte törvényszerűen csökken. 2. A norvégoktól elszenvedett húszgólos vereség egyszeri sokk, torz képet fest az erőviszonyokról, ezért aki ennek alapján von le következtetéseket az általános helyzetről, ebből kiindulva látja és láttatja rövid és hosszú távú esélyeinket, az tévúton jár.
Kezdjük a második állítással, annak kapcsán is némi múltidézéssel. Női válogatottunk az 1993-as világbajnokságon 37-23-as verést kapott a dánoktól, akik egy évre rá, az Eb berlini elődöntőjében szemérmetlen játékvezetői csalással, csupán hosszabbításban gyűrték le csapatunkat. Az 1998-as Eb elődöntőjében a norvégoktól kaptunk ki reménytelen teljesítménnyel, 28-14-re, ám egy évre rá saját otthonukban, a vb trondheimi negyeddöntőjében 24-21-ig szorongattuk őket, majd 2000-ben, a sydneyi olimpiai elődöntőben 28-23-ra diadalmaskodott csapatunk. A 2004-es, hazai rendezésű Eb-n a fináléba jutásért ismét a norvégok mértek ránk Budapesten 44-29-es csapást, amiért már 2005-ben, a szentpétervári vb-n sikerült visszavágni 20-18-cal. A példák tehát nem azt mutatják, hogy ha egyszer drasztikusan felbillent a viszonylagos egyensúly, akkor az „mindörökre” úgy is maradt, éppen ellenkezőleg. Az viszont egyértelmű, hogy míg a nemzetközi elitbe tartozó oroszokkal, románokkal, franciákkal, németekkel mindig normális lefolyású és végkifejletű mérkőzéseket vív válogatottunk, addig a két skandináv nagyhatalommal – és egyszer-egyszer Dél-Koreával – szemben olykor képes a mentális, morális és taktikai megsemmisülésre. Ez az elmúlt két évtized két korszakos kapitánya, Laurencz László és Mocsai Lajos alakulataival is megesett, múlt héten pedig Mátéfi Eszter és az előbbieknél lényegesen rosszabb rajtpozícióból indult csapata lett az áldozat.
Hogy miért? Ennek több konkrét és általános oka van. Előbbiekről először is hallgassuk meg a dániai Világkupán debütált szövetségi kapitányt, Mátéfit: „Fiatal és tartalékos csapatunk túlságosan tisztelte az olimpiai bajnokot, de azt soha nem gondoltam volna, hogy így be is ijed tőle. Tudtuk, hogy Pálingerre, Görbiczre, Tomorira és Szamoránskyra nem számíthatunk, de Dániában Vérten is megbetegedett, így nem maradt vezéregyéniségünk. Tóth Tímea az lehetett volna, de ő csak akkor alkalmas erre a szerepkörre, ha megy neki a játék, most viszont egyáltalán nem ment. Nagyon hiányzott két, rutinos öreg róka, akik képesek meghajtani vagy észre téríteni a többieket, nem véletlen, hogy amikor Vérten a franciák ellen visszatért, és már a meccs elején megadta az alaphangot, minden másképpen alakult. Összeszokottság, nemzetközi tapasztalat és rutin nélkül, az együtt töltött idő rövidsége miatt szerény taktikai repertoárral ennyire futotta, de nem áll szándékomban magyarázkodni, felmenteni magunkat. Mert nyilvánvaló, hogy minden labdáért csúszni, mászni kellett volna, és akkor tíz gólon belül maradunk.”
Ezek az érvek egyrészt megállják a helyüket, másrészt továbbgondolkodásra késztetnek. Hiszen amennyire riasztó, hogy egy kezdőhetesnyi játékos kiválása ilyen kiszolgáltatottá teheti a magyar női kézilabdázást, mert ennyivel gyengébb a második sor, annyira elfogadhatatlan, hogy az így pályára kerülők azokban a játékelemekben is reménytelenül alulmaradnak, ahol nem a képességek, hanem a szándékok döntenek. Aki nem érzi, hogy magyar válogatott kézilabdázóként tilos húsz góllal kikapni, saját önbecsülése, sportága és hazája presztízse, no meg a szponzor miatt is, az sajnos alkalmatlan arra a feladatra, amelyre kiszemelték.
Részletkérdés, de a múlt szerdai mérkőzésen e tekintetben Mátéfi Eszter különösen kiszolgáltatott helyzetbe került. Egyrészt újonc kapitányként nem akart azonnal tetemre hívást rendezni, másrészt az időkérések állandó tartozékává vált mikrofonok és kamerák kiütöttek egy hatékony motivációs eszközt az edzők kezéből. A „time out” ugyanis megszűnt privát szféra lenni, aki korábban a sárga földbe döngölhetett és ezzel felpiszkálhatott tizenegynéhány játékost, annak most arra is gondolnia kell, hogy szavait, gesztusait milliók figyelik. Pedig szélsőséges helyzet szélsőséges edzői reakcióért kiált, és Laurencz László egy-egy „ámokfutása” annak idején több mérkőzést fordított meg.
Ennél persze sokkal mélyebb és szerteágazóbb gyökerű gond, hogy míg korábban a szakmaiság, a képzés és a sport volt a magyar kézilabdázás vezérlőelve, addig mára átvette ezt a szerepet a pénz, illetve gyakorta a pénztelenség. Ugyanez a folyamat korábban labdarúgásunkban is lejátszódott, és látjuk, hova vezetett. A kézilabdázás, legalább válogatott, vagy akár NB I-es szinten is, még az 1990-es években is életforma volt hazánkban, napjainkra azonban elsősorban megélhetési forrás lett, ezzel párhuzamosan a sportemberek is átalakultak munkavállalókká. Ma már nem az a sikeres, aki mindent tud a labdával, hanem az, aki jó szerződéseket köt, és az abban foglaltaknak érvényt is tud szerezni. Ha ez így elméletieskedésnek hatna, akkor idézzük fel a szerdai meccs alapján, mennyire más a skandinávok viszonya a labdához; mondjuk ki, mennyivel ügyesebbek, hisz nekik mintha testrészükké, lételemükké vált volna a labda, a mieinknek ellenben inkább munkaeszközük.
Természetesen nem várható el, hogy a harmadik évezred hazai közállapotaiból éppen a kézilabdázók vonják majd ki magukat, ráadásul a klub- és a sportági vezetés részéről is folyamatosan érezhető a kényszerű takarékosság, a pénzközpontúság. Mátéfinak is ezért kell olykor kettészakadnia a válogatott és főállása, a Békéscsaba között, ezért nem lehet mellette a győriek trénere, az ETO-játékosokra nyilván leginkább hatni képes Konkoly Csaba, mert a szövetségi büdzsében nincs évi 40-50 millió forint a két felnőtt válogatottra. A norvég szövetségi kapitány, Thorir Hergeirsson vagy francia kollégája, Olivier Krumbholz megtehette, hogy augusztusban tíz napot töltsön Magyarországon, a junior Európa-bajnokságon, hiszen abban az időszakban vitathatatlanul az volt a sportág fő eseménye, Mátéfi ugyanakkor ingázott az ország keleti és nyugati vége között, és ha klubkötelezettsége éppen engedte, autóba vágta magát, és irány Győr.
Mivel illúzió azt várni, hogy a helyzet akár financiális, akár mentális értelemben a közeli jövőben gyökeresen megváltozna, ilyen feltételek mellett kell kihozni a maximumot. Akár úgy, hogy a 13-33 másnapján a magyar válogatott nyolc góllal, 24-16-ra veri Franciaországot. Hallatszottak ugyan olyan hangok, hogy az a meccs már nem számított, de ha az nem, az egy nappal korábbi miért igen? Az apokaliptikus képekkel együtt ugyanakkor azt sem árt felidézni, hogy junior válogatottunk ezüstérmet nyert az Európa-bajnokságon, a Győr pedig döntőt játszott a Bajnokok Ligájában – mindezekkel együtt teljes a kép.
Nem csupa derű, nem csupa árny, de a 13-33 is csak egy ecsetvonás rajta. Még akkor is, ha tagadhatatlanul sötét.