Fehér album

Kiadták újra a Beatles összes albumát újramaszterelve, digitalizálva, úgy szólnak, mint az ágyú. Meg lehet venni egyben, mono és sztereó változatban, valamint külön-külön is, veszik is a népek, az eladási listák úgy néznek ki világszerte, mintha a hatvanas években lennénk. Így is van ez rendjén, elvégre a történelem legnagyobb hatású zenekaráról van szó. A Bors őrmester című hanglemezzel például egy laza mozdulattal beemelték az addig az entellektüelek által többnyire lesajnált beatzenét a művészetek közé, és egyéb huncutságokat is elkövettek. 1968-ban például, az „ifjúsági probléma” tetőzésének évében megjelentették a The Beatles című dupla albumot, ami aztán White Album címmel ment át a köztudatba. Abban az esztendőben már sokasodtak a zenekar pályafutásának végére utaló jelek. Már vagy három éve nem koncerteztek, a nagy integrátor, Brian Epstein meghalt. és Yoko Ono is ott dörömbölt a kapuk alatt. Az év elején a Beatles Indiába utazott Maharishi jógihoz egy kis tudattágításra, de John hamarosan elküldte a szent embert az anyjába, és visszatértek Angliába. John és Paul útjára indították az Apple Recordst, azzal a feltett szándékkal, hogy majd jó sok tehetséges embernek segítenek vele. Ahogy Lennon mondta: „A cég célja nem az volt, hogy nagy lét gyűjtsünk a bankban, azon már túl voltunk.” Erre jó gyorsan rá is faragtak, diliházzá vált az életük, mert, hogy ismét Johnt idézzük, „Borzalmas jelenetek játszódtak le az irodákban mindenféle fekete barmokkal és hippikkel, meg sokféle más emberrel, akik nagyon vadul viselkedtek velem”. Mielőtt a karitatív tevékenység végképp befuccsolt volna, szerencsére tető alá hozták a Fehér albumot, a cég első termékét, a zenekar egyik legjobb lemezét.
A műre azért ragadt rá az elnevezés, mert a borítója teljesen fehér volt és a felirat is fehér dombornyomással került rá. Meglepő húzás volt ez a Sgt. Pepper korszellemnek megfelelő, színekben tobzódó, pszichedélikus fedele után, az efféle minimalizmusra senki nem gondolt. Richard Hamilton pop-art művész tervezte, aki nem sokkal azelőtt a nagy Marcel Duchamp-kiállítást rendezte a Tate Galleryben. Duchamp egyébként nem érte meg a The Beatles album megjelenését, előtte néhány héttel elhunyt. A Bors őrmester borítója Az emberek, akiket szeretünk címen is ismert a művészettörténetben (az alkotók Robert Fraser, Peter Blake, Michael Cooper és maga McCartney), és egy több mint hetven embert, köztük, Edgar Allan Poe-t, Oscar Wilde-ot, Marlene Dietrichet, Marlon Brandót és Bob Dylant megidéző kollázs. Na erre jött rá a nagy fehérség, ami egyébként az utolsó hanglemez volt. A dalok többsége az indiai kirándulás alatt született, és nyilván az egyidejűségben, hatvannyolcban szóltak a legnagyobbat, de most talán még káprázatosabbak, ahogy negyvenegy év golyózápora lepattant róluk. Boldogság hallgatni, az egyetlen idióta, aki bekattant tőle, Charles Manson volt, aki a Helter Skelterből vélte kihallani azokat a hangokat, amelyek Roman Polanski állapotos feleségének brutális meggyilkolására ösztönözték. Néhány évre rá Polanski erőszakolt meg egy tizenhárom éves kislányt, most meg Svájcban ül a sitten. Igen, minden kimondott szó átsöpör az univerzumon.