Felhőtlen képek

Tudom, ez a szó sokszorosan lefoglalt, több évszázada dicsérő-elmarasztaló hangsúlyok kapcsolódtak hozzá, mégis leírom: Kalász Márton verseiben világpolgár. Leírom a legmagasabb dicséret hangján. Mert ez a költészet otthonosan tud széttekinteni ennek a teremtett világnak mindegyik zugában. Kisebbségi érzet nélkül és minden fölényes mellékzöngét mellőzve. Kalász talán gyermekkorában tanulta meg a földhöz közeli ember biztonságérzetével a környező dolgok és a megtörténő események tudomásulvételének természetességét. Amikor a legszűkebb világ még öntudatlan foglalja magában a legtágabb létezést. A világirodalomban talán Petőfi tudott ilyen magabiztosan széttekinteni, megismerni mindent, ami útjába került. A legkisebb zugoly és a legtágasabb világváros egyszerre elfér ebben a tekintetben. Minden pillanatban, minden helyszínen – a gazda biztonságérzetével. Ha Kalász Márton megismerte például az emberi fogsor szabálytalan-szabályos ritmusát – máris megérti a nagyváros építészeti panorámáját. És ha ismeri a falusi ég-föld természetes összeilleszthetőségét, a rögök simulását, a nap-hold-csillagok sokárnyalatú színjátékát, a környező tárgyak kézbevehetőségét – már nem lehet elveszett ember a köröttünk hirtelen kitágult világ rejtelmes széttartásában. Nem tudtok nekem ártani! – ezzel a tudattal néz minden apró és nagy dologra. A kézbevétel biztonságával, költőként a leírás lehetőségének tudatával. Bizony, nagy szüksége van minderre. Mert ez a magabiztos ember a legkétségbeesettebb poéta a verseiben.
Két anyanyelvű, szó szerint is (fiatalkorában költőtársa mondta: ha mély álmából felköltötték, németül kezdett tájékozódni). De számomra képletesen is. Világának ez a pontos tárgyiassága rémmesés-balladás viszonyulást rejt magában. A tárgyakat otthonosan kezesítő mozdulat a tekintet ijedt kétségbeesését társítja hozzájuk. A tárgyakat ugyanis lehet használni, az élet normális élésében hasznosítani. De mindent, a leghasznosabb dolgot is lehet a pusztítás, a roncsteremtés eszközévé tenni. Mindent. Legközvetlenebb környezetünk legkedvesebb tárgyait is. Sőt mi több: saját magunkat is. Valaha a német romantika mesevilága a legkétségbeejtőbb világot szabadította ki az emberiség kollektív tudatalattijából. Hiszen a természet magában hordozza természetellenes lehetőségeit is. Nem kell ahhoz XX. századi háború, nem kellenek diktatúrák – elég csak ránézni valamire, és belegondolni abba, mi minden rosszra lehetne felhasználni. A tárgyak negatív vonzása lenne ez? Valami rossz szellem sugárzása? Vagy az emberi lélek szakadtsága, amely minden természetes elrendezettséget visszájára képes fordítani. Még ha csak képzeletében is. Mert amit elképzelek, azt valahol valaki egyszer végre is tudja hajtani. A gorgófő poézise kísért Kalász Márton költészetében: a dolgok kétségbeejtő volta. Nyíltan, provokálóan. Felrázóan, de nem lefegyverzően.
Hogyan lehetséges, hogy nem ejt mégsem kétségbe ez a költészet? Mert nyelvének csodálatos megtartóereje van. Nincs benne semmilyen direkt tanítás. Mégis érződik benne a mélyen hívő ember biztonsága. Mondataiban, szóhasználatában a maga természetességében él a Szentírás mondatszerkezete, szókincse: szimbolikája. A balladás hangoltságú félelmet úgy jeleníti meg szövegében, hogy ugyanakkor a teljes mondatszerkezetben megjelenik a metafizikus létszemlélet. Nem filozófiai fogalmazással, hanem természetes sugalomként. Mesévé oldja fel saját tragikus költői látását. A mondatban benne érzékeli (és ezáltal érzékelteti) a létezés elrendezettségének biztonságát. Legyen példa a kései Mese című verse, mely az emberi ténykedés, a népszokás, az ünnep és az evangélium természetes összeolvasásából ad életképet: Brueghel festett ilyeneket, és T. S. Eliot fogja versbe az Ariel-dalokban. Az értelmes létezés sejtelme? Mindenképp a nagy költészet lehelete. Így tud „felhőtlen képpel” nézni a bárány, és így létezhet az ember „kemény fügefa”-ként. Bárhová tekint, arra figyelmeztet, hogy létünk áldozat? De a kiválasztott szavak evangéliumi értelmet adnak a „bárány-lét”-nek. Lehet így élni? Minden egyes vers nehéz próbatétel: valahogy léteznünk kell ebben a teremtett világban. Ha már vészek közé ide teremtettünk.
(Kalász Márton összes verse. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 4935 forint)