Aki Milánóban jár, és két hónappal korábban jelentkezik, annak megadatik, hogy láthassa a XV. századi Santa Maria delle Grazie kolostorban Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című művét. Nem nehéz megjósolni, hogy addig fognak zarándokolni a képhez, amíg látható lesz belőle valami. Köztudott ugyanis, hogy a freskó pusztulását az okozta, hogy Leonardo a festéket teljesen kiszárított falfelületre vitte fel – ellentétben a nedves vakolattal –, és a nyirkos éghajlaton az újítás katasztrofálisnak bizonyult. Kész csoda, hogy valami megmaradt belőle. A pusztító századok és a dilettáns restaurátorok javítgatásai ellenére a kép (1497) minden nemzedéket sokkhatásként érint.
Nézem magunkat is – lehetünk húsz percig húszan, akik többszöri, elöl-hátul lezáródó ajtókon keresztül jutunk be a kolostor egykori ebédlőjébe –, és a sokkhatás ezúttal is érezhető.
A kép előtt körülbelül tíz méterre, majd oldalt a falhoz simulva fa mellvéd húzódik. Az elülső mellvédtől hasonló távolságra két fémpadot helyeztek el. Amikor belépünk a terembe, a padoknál legyökerezik a lábunk. Eltelik néhány perc, amíg egyikünk felbátorodik, és előremegy a mellvédig, hogy közelebbről szemlélhesse a remekművet, aztán már a többiek is ugyanígy cselekszenek.
E. H. Gombrich híres művészettörténeti könyvében felveti, hogy vajon a szerzetesekre hogyan hatott a festmény, amikor a kolostor ebédlőjében leleplezték. Az ő asztaluk mellett a falon egy másik terített asztal, amelynél Krisztus ül tanítványaival. Mennyire módosult a régebbi utolsó vacsorákhoz szokott képzelet? Én teszem hozzá: el tudtak-e a szerzetesek aludni? És mi pedig – annyi évszázad viharai után – mit viszünk magunkkal az élményből? Néha pihenhetne a történelem. A művészet soha!
A hatalom rabul ejtheti az embert. Itáliában a művészet nemkülönben. De milyen különbség van a kettő között! Az egyik gerincet törhet, a másik gerincet egyenesít.
A híres milánói dóm „egy Isten csontváza” – ahogy általában a gótikus katedrálisokat Lucian Blaga román író és költő, kimagasló kultúrember nevezte –, 1386-tól hatszáz évig épült. Körülbelül annyi ideig, ameddig a klasszikus maja kultúra kibontakozott a IV.-től a IX. századig. Az építkezéshez a tartomány legszebb és legértékesebb márványát használták fel. A rózsás árnyalatú, szürkéskék erezetű Candoglia- márvány a Lago Maggiore melletti bányákból származott. A tömböket szállító uszályok a büszke A. U. F. feliratot viselték, ami az Ad Usum Fabricae rövidítése, s azt jelezte, hogy a tiszteletre méltó építkezés a végcél, s így a rakomány vámmentes. (Feltételezhetően innen származik az „a ufo”, azaz „ingyen” olasz kifejezés.) Az olasz dómokban nem kell belépődíjat fizetni. Az áhítat és az ima a teremtés, élet és halál legtágabb dimenziója. És Itáliában vámmentes is.
Milánó előtt a longobárdok első történelmi fővárosa Pavia volt, ma álmos, vörös téglás egyetemi városnak tetszik. Legfőbb látványossága a Certosa di Pavia kolostor tíz kilométerre északra. Az egykori karthauzi kolostorhoz tartozó XV. századi templom a reneszánszba hajló kései gótikus építészet csúcsteljesítményeinek egyike. A káprázatos hatású márványhomlokzat szobrai és domborművei ó- és újtestamentumi jeleneteket ábrázolnak.
A legalsó domborműves fríz játszi könnyedséggel elérhető, éppen ezért a kisméretű alakok legtöbbjének a feje hiányzik. Letörték, ellopták, hazavitték. Mások rovására ily módon cselekedni banditizmus és kannibalizmus.
Parma a gyönyörű festmények, a nagyszerű szobrok, a szép középkori épületek tárháza. Templomaiban, de különösen a dóm mellett lévő ötemeletes, nyolcszögletű, középkori (1190–1260) veronai márványból készült árkádjai alatt elnémul a szó. Lehajtott fejjel közlekedő magyar embertársainknak kötelezően ebbe a városba kellene jönniük, hogy mindig felfelé tartsák a fejüket. De legalábbis úgy, ahogy Kosztolányi javasolja: „Kicsit lehajtani a fejet, de a szívet azt föl, föl, barátaim.”
Verdi városában, Parmában áll Olaszország egyik leghíresebb operaháza. Ha a polgárok sötét öltönyben vagy hosszú, fekete szoknyában az előadásra sietnek, biciklire pattannak, és úgy érkeznek az épülethez. A városban tilos az autós közlekedés, Parma határában a kocsit le kell állítani. Bátor és helyes intézkedés. Ne csodálkozzunk: több mint kétezer év telt el azóta, hogy a forgalom zsúfoltsága arra késztette Julius Caesart, hogy a nappali órákra minden kerekes járművet kitiltson Rómából – és a helyzet némileg rosszabbodott Kr. e. 46 óta. Lám, mennyi jót tehetne az ember, ha volna rá ideje.
Mantovában, a XVIII. századi Teatro Accademico Bibiena a színpadi mesevilágot varázsolja elénk. Mozart apja, Leopold azt mondta, hogy ilyen szépet nem látott soha. Mindenkinek van egy nagy pillanata az életben. A színháznak is.
(Folytatjuk)
origo.hu
Jogerős Karácsony Gergely pride-parádéjának betiltása
