Ismét Dublin kezében az EU sorsa

Mialatt az első szavazók már szerdán leadták voksaikat Írország északnyugati szigetein, Dublinban javában zajlik a kampány a lisszaboni szerződésről tartandó mai népszavazásról. A város utcáin egyre fokozottabb a hangulat. Mindkét oldal pártolói szórólapokat osztogatnak, felvonulásokat szerveznek és képviselőik nyilvános vitákba bocsátkoznak rádióban, tv-ben és az egyetemeken. Lassan már nem marad egy lámpaoszlop sem szabadon a szerződés megszavazását pártolók ígéreteitől („Igen Európára – több munkahely”) és a dokumentum leszavazására buzdítók ijesztgetéseitől („Nem Lisszabonra – 1,84 eurós minimálbér”).

Brit játszma. Cáfolta az ellenzéki brit Konzervatív Párt magas rangú politikusa, hogy a toryk a lisszaboni szerződés ratifikálásának késleltetetésére szólították volna fel a cseh államfőt. William Hague, a konzervatívok árnyékkormányának külügyminisztere a német Die Weltnek nyilatkozva elismerte, hogy a párt vezére, David Cameron valóban levelet írt az euroszkeptikusok egyik vezéralakjának számító Václav Klausnak, azt hangoztatta azonban, hogy ebben csupán a lisszaboni szerződéssel kapcsolatos álláspontot ismertette. A toryk vezetője ugyanakkor valóban utalt arra, remélt hatalomra jutásuk esetén népszavazást írnak ki a szerződésről, amennyiben a ratifikálás még nem zárult volna le az összes tagországban. Hague szerint a toryk még nem alakították ki végleges álláspontjukat arra az esetre, ha a szerződés ratifikálása már mindenütt megtörtént volna. A német konzervatívok a lisszaboni szerződés blokkolása miatt erősen megorroltak brit párttársaikra, Cameron ennek ellenére igyekezett jó arcot vágni Merkel választási sikeréhez. Megerősítette együttműködési szándékát, ugyanakkor azt is, hogy pártja kilép az Európai Néppártból.

Annak ellenére, hogy a felmérések az igennel szavazók többségét vetítik előre (49 százalék a 33-mal szemben), a referendum kimenetele még korántsem dőlt el. Mind a kormány, mind pedig Brüsszel nyugtalan amiatt, hogy a 2008 júniusában tartott szavazásnál is az igenek többségét jelezték előre a közvélemény-kutatások, az írek 53,4 százaléka mégis a szerződés elutasítására szavazott. A bizonytalanságot növeli, hogy az előrejelzések szerint a voksolók 19 százaléka még nem döntött. Aggodalomra ad okot az is, hogy a kiábrándultság miatt alacsony lehet a részvételi arány. A nempártiakat számos alaptalan rémhír terjesztésével vádolják. Ilyen például az erősen békepárti ír anyák ijesztgetése, miszerint fiaikat besorozzák az egyébként nem létező európai hadseregbe. Mindemellett a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben találkozhatunk a nemmel szimpatizálókkal, ami arra utal, hogy a döntés egyáltalán nem egyértelmű.
A fő probléma a lisszaboni szerződés nehéz jogi nyelvezetéből adódik, ami kevesek számára teszi érthetővé a szöveget. Ebből kifolyólag mindenki máshogy értelmezi, előfordul, hogy ugyanarról a kérdésről ellentétes következtetéseket vonnak le, és mindkét oldal a saját interpretációjának igazát hangoztatja, miközben a választók félrevezetésével vádolja a másikat. A támogatók kampánya főleg reakció volt az ellenzők vádjaira, és sokan hiányolják a bővebb tájékoztatást. Másik probléma, hogy sokan valójában nem a szerződésről szavaznak, hanem a kormánynyal való elégedetlenségüket kívánják kifejezni a dokumentum elutasításával. Brian Cowen miniszterelnök és testülete a legkevésbé támogatott kormány az Ír Köztársaság létrejötte óta, és sokan az ő intézkedéseit látják a gazdasági recesszió egyik fő okának. (A költségvetési hiány kétszerese az EU-átlagnak, a munkanélküliség a második legmagasabb Európában. Az adók nőnek, és a közkiadások csökkentése elkerülhetetlen.)
Sokan a nemmel szavazók és a nem szavazók táborából azzal érvelnek, hogy a demokrácia lényegét vonja kétségbe újra kiírni referendumot egy olyan kérdésről, amiről már egy évvel ezelőtt döntöttek. Úgy érzik, véleményük nincs tiszteletben tartva és az EU mindenáron rájuk akarja kényszeríteni saját akaratát – ráadásul saját kormányuk támogatásával.
Mindkét oldal vezetői az írek komoly felelősségére hívják fel a figyelmet a döntés meghozatalakor. A támogatók arra figyelmeztetnek, hogy elutasítás esetén nemcsak Írországnak kellene további következményekkel számolnia, de az egész Európai Unió reformtörekvése csődbe fulladhat. Az elutasítók viszont arra hívják fel a voksolók figyelmét, hogy Írország 4 millió állampolgárának felelősen kell élnie a lehetőséggel, hogy dönthet az EU majdnem félmillió lakosának sorsáról, mivel az ír jogrend értelmében ők, és csak ők kapták meg a lehetőséget a népszavazásra. Szerintük az Európai Unió népességének jelentős többsége nemmel szavazna, ha megkérdeznék őket.
A szerződést elfogadók valószínűsíthető győzelmének legfőbb oka a gazdasági válság, amellyel Írország vesztett a legtöbbet az EU tagállamai közül. A kormány nem késlekedik emlékeztetni az embereket az EU döntő szerepéről a kelta tigris felemelkedésében, jelenlegi gazdasági szerkezetében és a recesszióból való lehetséges kilábalásban. Az elutasítók szerint a kormány félelemkeltése, miszerint egy esetleges izoláció Európától súlyos következményekkel járhatna, alaptalan, miszerint a szerződés nem az EU-tagságról és nem is az elmúlt 35 évről, hanem az Európai Unió további működéséről és jövőbeli alakulásáról szól. Az igen felé hajlók szerint a politikai stabilitás csökkenése az ír gazdaságnak létfontosságú külföldi befektetők elijesztésével és egy „kétsebességű” Európa esetén az ország elszigetelődésével járhat, aminek Írország földrajzi fekvéséből és jelenlegi recessziós helyzetéből adódóan komoly következményei lehetnek.
A tavalyi szavazás óta az EU garanciákat biztosított az íreket leginkább aggasztó kérdésekkel kapcsolatban, úgymint Írország katonai semlegessége, adórendszere, az EU-biztos jelölése vagy a katolikusok magas számának kiemelkedően fontos, úgynevezett családi kérdéseket – a művi terhességmegszakítást, eutanáziát, homoszexuálisok házasságra lépését – illetően. Mivel ezek egyelőre nem képezik a szerződés részét – hivatalosan a legközelebbi csatlakozási szerződésben lehetnek benne, például Horvátország esetén –, sokan csak puszta ígéreteknek tartják és azt hangoztatják, hogy a lisszaboni szerződés megegyezik a több tagállam által elutasított alkotmánnyal.
A tavalyi és az idén esedékes nemmel szavazók viszonylag magas aránya ellenére szinte az öszszes politikai párt az igen oldalán áll. Név szerint a kormányzó Fianna Fail és a vele koalícióban lévő Zöldek, Fine Gael, a legnagyobb ellenzéki párt és a Munkás Párt. A legtöbb ipari és gazdasági egyesület és szakszervezet, valamint olyan jelentős cégek, mint például az Intel vagy a Ryanair is aktívan a szerződés elfogadása mellett kampányol. Ebből az ellenzők közül sokan arra következtetnek, hogy a szerződés a privát szféra és a politikusok érdekeit segíti, és rossz szemmel néznek olyan esetekre, mint például az egyik multinacionális vállalat vezérigazgatója által küldött e-mailre, amiben arra kérte minden alkalmazottját, hogy igennel szavazzon. Az ellenzéki oldalon egyetlen parlamenti párt, a Sinn Fein biztatja a lakosságot a szerződés elutasítására. Mellettük különböző civil lobbicsoportok kampányolnak a nem mellett, úgymint a Libertas Declan Ganley üzletember vezetésével, a UNITE – szakszervezet, a Coir vagy a „Farmers for No” egyesület. Az ellenzők táborának különböző csoportjai a lisszaboni szerződés más-más részeit utasítják el. Az eddig említetteken túl a legfőbb kérdések a militarizáció, a nemzeti szuverenitás vagy a dolgozók jogainak csökkenése körül forognak.
A többségi szavazás további, nagyjából 60 területre történő kiterjesztése és a kettős többség bevezetése (a tagállamok 55 százaléka és egyben az EU lakosságának 65 százaléka) a nemmel szavazók szerint azzal fog járni, hogy a magas lakosságszámú országoknak nagyobb szavuk lesz a döntésben. A leggyakrabban használt példa erre Németország és Írország összehasonlítása, miszerint az előbbi szavazati súlya 8-ról 17 százalékra emelkedne, míg Írországé 2-ről 0,8 százalékra csökkenne.
Sokan tartanak a dolgozók jogainak csorbításától egyes, az Európai Bíróság által hozott eseti döntések alapján, amelyeknél a nemzeti jog nagyobb védelmet nyújtott az uniós jognál. A pártolók érvei szerint a szerződés kiemelt figyelmet fordít a munkások védelmére és jogaik kiterjesztésére. Vannak, akik a közszféra privatizációjától tartanak, egyben az oktatás és az egészségügy drágulásától, annak ellenére, hogy a szerződés kijelenti, hogy ezek a területek a tagállamok döntési jogköre alatt maradnak.
Az egyik legnagyobb vitát az Európai Unió megnövekedett katonai szerepe váltotta ki. Az EU biztosította az íreket, hogy semlegességük nincs veszélyben, és a többi államnak nyújtandó segítség humanitárius feladatokban is megnyilvánulhat. Az ellenzők nagy tábora az EDA (Európai Védelmi Szervezet) szerződésbe iktatásában a fegyverkereskedelem támogatását látja és vehemensen ellenzi. Szerintük a dokumentum ezen része nem az EU békefenntartó tevékenységének fejlesztéséről, hanem egy militarizált Európa létrehozásáról szól.
Számosan a nemzeti szuverenitás veszélyeztetését és egy szövetségi szuperállam lehetőségét látják az EU szerepének megnövekedésében, például a külügyi és biztonsági főképviselő pozíciójának létrehozásával. Az iraki háború alatt a békepárti írek hevesen kritizálták brit szomszédjuk aktív részvételét a harcokban, ebből kifolyólag sokuknak Tony Blair személye mint az Európai Unió lehetséges jövőbeli elnöke, elfogadhatatlan.
A lisszaboni szerződés elutasítása számos negatív következménnyel járhat. Az EU nemzetközi hitelessége és hatékonysága csorbulna az olyan globális kihívások megoldásában, mint az éghajlatváltozás, energiabiztonság és nemzetközi terrorizmus. Az unió döntéshozatali mechanizmusa – amely eredetileg 15 államra lett tervezve – körülményes és elavult, és a szerződés elutasítása régóta esedékes intézményi reformokat késleltetne. Figyelembe véve, hogy a lisszaboni szerződés 10 évnyi tárgyalássorozat eredménye, nem sok esély van arra, hogy az uniós diplomaták egy új dokumentum megírását kezdeményeznék. Ebből kifolyólag egy kétsebességű EU létrejötte nagyban csökkentené az egységes és sikeres Európa létét. Konkrétabban a nizzai szerződés vívmányai folytatódnának, amely szerint például az EU-biztosok száma mindenképpen csökkenne.
Amennyiben az írek igennel szavaznak, a lisszaboni szerződésnek még ki kell állnia egy-két akadályt. Lech Kaczynski lengyel elnök az ír referendum pozitív kimenetelétől teszi függővé a szerződés aláírását; az euroszkeptikus cseh elnök, Václav Klaus több konzervatív szenátorral együtt az alkotmánybírósághoz fordulna annak ellenőrzésére, hogy Lisszabon kompatibilis-e a cseh alaptörvénnyel. Egy ilyen hónapokig tartó folyamat időt adhatna a brit konzervatívoknak, hogy hatalomra kerülésük esetén népszavazást írjanak ki a szerződésről, ami szinte biztosan elutasító eredménnyel járna a szigetországban.