Magyarországi együttérzés a lengyelekért

Nagy érdeklődéssel olvastam írásukat a hetven évvel ezelőtt történt tragikus eseményekről (Kovács István: Két pogány közt, Magyar Nemzet, augusztus 29.). Én 14 éves voltam akkor, és szüleimmel együtt mélyen átéreztem egy nép tragédiáját. A lengyelek iránti rokonszenvünk nem származásunkon alapult, hanem azon, hogy a baráti népet hozzánk hasonlóan régen tépte a balsors. Most a Lengyelországot akkor eltipró két hajdani birodalom egyikének utódállama nem meakulpázik, hanem kijelenti, hogy a lengyelek akarták megtámadni a Szovjetuniót, amely csak védekezett.
Ez már azért is abszurd, mert ha a lengyelek támadásra készülnek, nem lovasokkal mentek volna neki a tankoknak. 1939 szeptemberében kétségbeesett, de hősi védekezés folyt „két pogány közt egy hazáért”. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a Kárpátalja ekkor a magyaroké volt, és a menekültek előtt nyitva állt a határ. A segítségnyújtást Teleki Pál szervezte meg, ő bízta meg idősebb Antall Józsefet és Varga Béla balatonboglári plébánost, akik szívvel-lélekkel tevékenykedtek. Hazánkban ekkor egyetlen lengyel nyelvű középiskola létezett – Bogláron… Antall farkasréti síremlékének hátlapján ez áll: Polonia semper fidelis. Minden magyar meg lengyel nemzeti ünnepen ott volt a sírra helyezve a fehér-piros és piros-fehér-zöld szalaggal átkötött koszorú.
A határon átlépő lengyeleket a magyar falvak lakói szeretettel, étellel-itallal, szállással fogadták. Az egyszerű nép biztosan nem tudott a régi kapcsolatokról, de még nem vették el tőlük módszeresen hitüket, szeretetüket. A lengyel férfiak nem maradtak Magyarországon, idegenben harcoltak hazájukért.
Emlékszem, hogy 1939 szeptemberében a Magyar Nemzet milyen nyíltan állt a lengyelek mellé. Többek között kinyomtatták Vörösmartynak Az élő szobor című versét, amelyet egy 19. századi vérbe fojtott lengyel felkelésre írt: „Szobor vagyok, de fáj minden tagom; / Eremben a vér forró kínja dúl; / Tompán sajognak dermedt izmaim; / Idegzetem küzd mozdúlhatatlanul. // Szemeim előtt képek vonúlnak el / A népemésztő harcok napiból: / Véráldozók a szent, örök jogért, / S bérért ölők éjszak csordáiból” – és a sok versszak utolsójaként: „Kevés, de nagy, mit szólni akarok: / »Ember, világ, természet, nemzetek! / Ha van jog a földön, égben irgalom, / Reám és kínaimra nézzetek!«”. Hetven év távlatából még mindig emlékszem a költemény jó részére.
A katyni népirtásról sokáig nem volt szabad beszélni, legfeljebb úgy, hogy az a németek bűne volt. Hitler lelkét is szörnyűségek terhelik a lengyelekkel kapcsolatban Auschwitz miatt is, de Katyn és sok más megsemmisítőtábor a szovjetek bűne. Még a magyar Orsós kórboncnokprofesszornak is nyugatra kellett menekülnie, mivel halálra ítélték azért, mert tudta és megvallotta az igazságot a gyilkosságok dátumáról.
Varga Bélának azért kellett elmenekülnie Magyarországról, mert ő nyugatra szöktette pap öccse reverendájában, útlevelével, bekötött torokkal, mint csak Svájcban kezelhető beteget, azt a fiatal lengyel tisztet, akinél dokumentumok voltak Katynról. Különben a nyugati hatalmakat sem érdekelte Katyn, mert nekik Sztálin szövetségesük volt – legalábbis jó ideig.
Dr. Moskovszky Éva, Budapest