Metszéspontok

Műveinek jelentős része Romániához kötődik, a kommunizmus visszásságait és embertelenségeit járja körül – azonban kicsit sem a megszokott hangnemben.

Németországi irodalmi berkekben már szeptember elején sokan felkapták a fejüket, amikor az egyik legnagyobb német irodalmi díj (Deutscher Buchpreis) kuratóriuma közzétette szűkített listáját, amelyen Rainer Merkel, Norbert Scheuer, Kathrin Schmidt mellett felbukkant Herta Müller neve is. Amikor október 8-án bejelentették, hogy az idei Nobel-díjat a bizottság a romániai származású Herta Müllernek ítélte, szintén nagy volt a csodálkozás, hiszen olyan Nobel-várományosokat előzött meg, mint Philip Roth, Joyce Carol Oates vagy Amos Oz. Az irodalmi közvélemény meglepődése feltehetőleg annak szólt, hogy a német írónő nevét kevésbé ismerik Németországon kívül. Miközben a magyar irodalom kitüntetett módon foglalkozik a Magyarország határain kívül született és születő magyar irodalommal, gyakran megfeledkezik arról, hogy ezeken a területeken – jelen esetben Romániában – nemcsak magyar nyelvű kisebbség létezik, hanem csaknem hasonló jelentőségű német népcsoport is él(t). Ezt a tényt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Herta Müllernek egyetlen magyarul is hozzáférhető könyve (A rókák csapdába esnek, Lendvay Katalin fordítása, 1995) létezik, s a többi író – talán Franz Hodjakot kivéve – sem büszkélkedhet sokkal több magyar átültetéssel.
Amikor a romániai németségről beszélünk, fontos megkülönböztetni a Dél-Erdélyben még II. Géza idején megtelepedett erdélyi szászokat, a német ajkú lakosság szempontjából kisebb jelentőségű Bukovinát, a Nagykároly környékére telepített svábokat, valamint az először még Mária Terézia uralkodása előtt német iparosokkal és földművesekkel benépesített Bánságot. A Bajorországból, Ausztriából és Baden-Württemberg tartományból származó, elsősorban katolikus német telepesekkel a Habsburgoknak az volt a céljuk, hogy megtartsák a török hódoltság után kiüresedett tartományt, s betelepítsék a koronához hű alattvalókkal. Az 1700-as években több hullámban érkező, egységesen sváboknak nevezett bánsági németek a XIX. században egyre inkább megvetették lábukat, s ekkor vált a Bánság központjaként számon tartott Temesvár virágzó multikulturális és többnyelvű várossá. Innen származik a XIX. századi német irodalom egyik jelentős költője, a csatádi (Lenauheim) születésű Nikolaus Lenau vagy a XX. század elején főként Bécsben tevékenykedő Adam Müller-Guttenbrunn, aki először örökítette meg regényében a svábok betelepedését (Der grose Schwabenzug, 1913).
Az első világháború után a Bánság legnagyobb része Romániához került, kisebb része az akkori Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, s csekély maradéka Magyarországhoz. Az erdélyi szászokhoz képest amúgy sem túlságosan egységes német népcsoport így három részre szakadt. E megosztottság csupán a következő világháború utáni területváltozásokkal szűnt meg részben. Itt érdemes megemlíteni, hogy a második világháború alatt a Német Birodalom kiemelt figyelemmel kezelte a Délkelet-Európában élő német nemzetiségeket, amelyek gyakran a nemzetiszocialista ideológia kiszolgálói lettek – ki meggyőződésből, ki azért, mert ettől várta nemzetiségi sorsa javulását. Az 1953-ban Niczkyfalván született Herta Müller édesapja – mint akkoriban sok bánsági sváb és erdélyi szász – a Waffen-SS tagjaként harcolt a világháborúban, majd hazatérte után élete végéig kamionsofőrként dolgozott. Ezt a múltat dolgozza fel például Herta Müller Niederungen (Mélységek vagy Lapályok) című kötetének Die Grabrede (Halotti beszéd) írása, amelyben az apa temetéséről és a lányában feltörő ellentmondásos emlékekről olvashatunk. Az írónő édesanyját rögtön a háború befejeződése után a Szovjetunióba deportálták, ahogyan sok ezer némettel tették abban az időben. A romániai németek helyzete az 1950-es években rendeződött valamennyire, amikor a deportáltak egy része visszatért, és a kommunista államhatalom ekkor már bizonyos emberi, állampolgári és kisebbségi jogokat is biztosított számukra.
Herta Müller tehát olyan családi múlttal nőtt a hetvenes évek romániai diktatúrájába, amely magán viselte a bánsági svábok személyes tragédiáját, s a kommunista diktatúra mellett ez is meghatározó élményként és tapasztalatként jelent meg későbbi munkáiban. A líceum elvégzése után a temesvári egyetem német–román szakán folytatta tanulmányait, majd a diploma megszerzését követően egy gépgyárban sikerült elhelyezkednie fordítóként. Már egyetemi évei alatt írni kezdett, és szorosan kötődött a temesvári alapítású (1972) Aktionsgruppe Banat (Bánsági Akciócsoport) nevű irodalmi csoportosuláshoz, amelynek – a legtöbb sajtóhírrel ellentétben – nem volt tagja. A szervezet írótagjai között ott volt Herta Müller későbbi férje is, a szintén író Richard Wagner, aki a közelmúltban adott interjújában így vallott a csoport irodalmi tevékenységéről: „Legfontosabb példaképünk Brecht volt. Politikai szövegeket írtunk, igyekeztünk a realitásból, az adottságokból kiindulni, hogy kialakítsunk valamilyen közvetlen kapcsolatot a mindennapokkal. De Brecht mellett ott volt a beatgeneráció, Allen Ginsberg is, komplex háttér. Ekkor hoztuk létre az Aktionsgruppe Banat elnevezésű írói csoportosulást, amely egyrészt a romániai adottságok kritikus szemléletét, másrészt a korszerű, modern irodalom követelményeit, a nyugati irodalmi példaképeket tűzte zászlajára” (Látó, 2009/6.).
Az Aktionsgruppe hamar a Securitate látókörébe került, s 1975-ben meg is szüntették, több tagját hosszabb-rövidebb időre letartóztatták. Többnyire a régi tagokból alakult meg később az Adam Müller-Guttenbrunn nevét viselő, szintén Temesváron működő irodalmi kör, amelynek Herta Müller is tagja lett, s amelytől 1981-ben írásaiért (ekkor már elkészült, de a cenzúra miatt meg nem jelenhető kötetéért) az első díjat kapta. A Niederungen című elbeszéléskötet végül 1982-ben látott napvilágot Bukarestben, erősen megcsonkítva. A könyv elbeszélései nemcsak az áldatlan romániai állapotokat, a diktatúra hétköznapjait járták körül maró gúnnyal és iróniával, hanem a személyes, illetve a sváb történelmet is ironikusan ábrázolták: a bánsági németek zárt, önmagába forduló világát is pellengérre állította a szerző.
Nem sokkal az Atemschaukel (Lélegzethinta) című regény idei megjelenése előtt, júliusban Herta Müller Die Securitate ist noch im Dienst (A Securitate még szolgálatban) címmel nagyobb terjedelmű esszét tett közzé a Die Zeitban, amelyben személyes tapasztalatai alapján a Ceausescu-diktatúra titkosszolgálatának jelenkori működésére kívánta felhívni a figyelmet. A Securitate vezette aktájához csak ez év tavaszán jutott hozzá, amely a romániai németekkel foglalkozó külön osztály (Deutsche Nationalisten und Faschisten – Német nacionalisták és fasiszták) iratai között volt. (A magyar nemzetiségűeket a Magyar irredenták elnevezésű osztály figyelte.) A titkosszolgálat jelenkori tevékenységét Herta Müller elsősorban arra a tapasztalatra alapozza, hogy aktája nem tartalmaz olyan eseményeket, lehallgatásokat és kihallgatásokat, amelyek megtörténtek, mások – barátok, ismerősök – aktájában viszont utalások történnek ezekre.
Jellemző példaként említhetjük azt az esetet, amikor a Niederungen nyugat-németországi kiadását készítették elő 1984-ben. A kéziratot férje, Richard Wagner vitte Bukarestbe, hogy onnan a később érkező Müller és a nyugat-berlini Rotbuch kiadó szerkesztője számára a Brassó melletti Poianára juttassa. Herta Müllert a temesvári pályaudvaron két férfi megkísérelte letartóztatni, de letartóztatási parancs hiányában sikeresen ellenállt, végül a két férfi kíséretében felszállt a vonatra. Minderről szintén semmi sem szerepel a kiadott aktákban. A kihallgatásokra igyekvő, a folyamatos elnyomással és megfigyelésekkel szembenéző ember lélektanáról talán legjobban a Heute wär ich mir lieber nicht begegnet (1997, jelentése: Ma inkább nem találkoznék magammal) című regényében ír, amelyben a szokványos időszámítást és az emberi kapcsolatok intimitását szinte teljes mértékben átalakítja a kihallgatásokra való berendelés kiszámíthatatlan ritmusa.
Az írónő végül 1987-ben hagyta el Romániát, és Berlinben telepedett le, ahol jelenleg is él. Műveinek jelentős része Romániához kötődik, a kommunizmus visszásságait és embertelenségeit járja körül – azonban kicsit sem a megszokott hangnemben. Távolságtartó, jéghideg szemlélődés ez, amely ironikus kegyetlenséggel írja le a diktatúrában élők hétköznapjait, elfogultság – pátosz – nélkül állítja az olvasó elé az esendő embert, aki hol megalkuszik, hol belepusztul sorsába. S ahogyan a bánsági svábok múltját és lassan teljesen felszámolódó jelenét sem kívánja misztifikálni, úgy nem teszi erénnyé a kisebbségi sorsot sem. Legújabb, Atemschaukel című regényében, amelyen az ugyancsak Németországba emigrált Oskar Pastior romániai német származású íróval közösen kezdtek el dolgozni, a romániai németek második világháború utáni deportálását írja meg. A mű alapját a szintén deportált Oskar Pastior visszaemlékezései adták, aki nem sokkal a Georg Büchner-díj 2006-os átvétele előtt hunyt el. Az ember lágerbeli magányossága és kiszolgáltatottsága áll a középpontban, a minden emberi vonást felemésztő éhség, a megalkuvás és a visszatérés lehetősége, de kérdésessége. Hová térhet vissza az ember, ha felszámolták otthonát, családját, közösségét? A regény sajátos nyelve nem szűkíteni próbálja a nézőpontokat, sokkal inkább tágítani. S ez hűen adja vissza a többnyelvű környezetben szocializálódott Herta Müller nyelvfelfogását is, amelyet leginkább a Der König verneigt sich und tötet (2003, jelentése: A király meghajol és gyilkol) című esszékötetének egyik írásában foglal össze: eszerint a nyelvek sajátos szemléletmódot, gondolkodásmódot tükröznek. Kifejezéseik, szavaik más-más jelentéstartalmat hordoznak, még akkor is, ha néha fedik egymást. Ezek gyakran szemben álló feszültsége pedig tág és változatos látásmódot eredményezhet. S talán ez termékenyítette meg leginkább a Nobel-díjas Herta Müller írásait.