Olvasóinktól

Tamás Tibor (e-mail): Szeptember 11-én közölték Vélemény oldalukon Németh György Vihar Edelényben: a rágalom funkciói című cikkét. Ebben a szerző azt állította, hogy a Népszabadság Online-on már nincs fent a Borsodban 2008-ban hallott „gyereknyomorító” rágalompletykáról írt cikkem, ezért „emlékezetből”, teljesen eltorzítva „ismertette”. A cikk máig megtalálható a honlapon. Nem írtam, hogy „képzett, okos” emberekkel beszéltem. (Nem is értem, mi ennek a jelentősége Németh számára, képzett ember nem csinálhat ostobaságot?) A pletyka döbbenetes elterjedtségét tapasztaltam: rövid időn belül, nagy távolságban ismerőstől, de vadidegentől is hallottam. Senki nem tudott konkrét esetet, hallomásból adott hitelt a pletykának. A beszélgetéseket mindig a „cigányok bűneinek” sorolásával kezdték. A cigány „gyereknyomorítókról” szóló pletykák terjesztőit nem valamiféle humanista indíttatás vezette, hanem az, hogy ezzel is gyalázhatják a cigányokat. Csak találgatni tudom, hogy Németh miért éppen nem létező elemeket „idézett fel” emlékezetből abból a cikkből.

Hosszan kerestem, nem találtam a cikket. Elnézést kérek a T. Olvasótól ügyetlenségemért. De nem hinném, hogy Tamás Tibor megkérdőjelezhetné, hogy az általa hajdan írtak lényegét helyesen és az ő eredeti szándékával semmiképpen sem ellentétesen idéztem fel.
Németh György

Korchmáros István (Budapest): Magas életkorom okán személyes élményem Magyarország utolsó nyolcvan évének történelme. Katonaként láttam a koponyalövéssel mellettem hősi halált halt bajtársam vérétől piros hófoltot. Átéltem a rám szegezett szovjet géppisztolycsővel és a sztoj! kiáltással kezdődött majd négyéves hadifogság gyötrelmeit. Ezek az évek testileg-lelkileg megedzettek, most mégis védtelennek érzem magam a hazug politika pókhálós szövevényében. Tocsik Márta pizsamás vallomása volt az első jelzés, hogy a politika kettős játékot játszik. A kipattant botrányok, olajszőkítés, őszödi beszéd, Zuschlag-ügy, Hunvald-ügy és az egymás után felszínre kerülő korrupciós ügyek megfogalmazták bennem azt a következtetést, hogy a kormány előre tudta, milyen sors vár a magyar népre, ezért jó előre összeloptak és kimenekítettek az országból annyi vagyont, amenynyivel utódaiknak is gondtalan életet biztosíthatnak. Hogy a hazával mi lesz? Ez legyen a zsebünket bevarró kormány gondja. A Zuschlag-ügyet fordulópontnak tekintem. Annyi gazemberség gyűlt öszsze, látott napvilágot, hogy a liberális párt felbomlott, az MSZP pedig elveszítette szavazótáborának legalább a felét. A baloldali sajtó megpróbálja befeketíteni a konzervatív politikusokat, de a hajánál előrángatott ügyek vagy jelentéktelenek, vagy nem igazak. Keller László MSZP-s országgyűlési képviselő úr mintegy három tucat feljelentést tett jobboldali személyek ellen. Ezek közül az ügyészség egyet sem tartott megalapozottnak. Nagy munka vár a következő kormányra. Fel kell szabadítani az országot az utóbbi évek kormányzása okozta depresszió és kilátástalanság alól.

Borsi G.-né Nagy Katalin (Budapest): Röviden csak annyit szeretnék írni mint volt határon túli leszármazott, bár már én is idős kor felé haladok, hogy az anyaországban senki nem veszi észre: a szlovák nyelvtörvény miatt a régi sírokon lévő magyar halottak nevét át kell írni szlovák nyelvre, azért, mert őket fogják mint „saját őseiket” a történelmi írásaikban felhasználni mint kutatási eredményt, hogy Szlovákia volt, csak a magyarok akarják ezt meghazudtolni. Tehát így lehet történelmi ősöket szerezni, egyszerű névlefordítással, ráadásul a magyaroknak saját költségükön kell a sírtáblákat kicserélni. Nagyon szomorú, hogy az anyaországi vezetők ennyire tudatlanok. Bizonyára, nem sok idő múlva kis történelmi könyvecskéket fognak több nyelven terjeszteni a szlovákok „őseikről”.

Simon Istvánné (Budapest): A tévé napi híradásaiban folyamatosan láthattuk, hogy Bajnai Gordon miniszterelnökünk sűrű pislogások között jelentette be, hogy a benyújtott költségvetés „nem a szív, hanem az ész költségvetése”, ennek ellenére – mondta – „nem vagyunk szívtelenek se, nem hiányzik belőlünk a segíteni akarás, a részvét a rászorultakkal szemben”. Nos, elég kiterjedt ismeretségi körrel rendelkezem, és tagja vagyok két jótékonysági szervezetnek is, de nem találkoztam még olyan rászorulttal, aki a kötelező, csekély összegű segélyen kívül bármi más támogatást kapott volna. Nem elég az együttérzés, segíteni kellett volna például azon a szerencsétlen, 53 esztendős munkásasszonyon, aki, miután lakbérét és rezsiköltségeit befizette az augusztusi négynapos ünnep után, miután még kenyérre valója sem maradt, másnap a munkahelyén egyszerűen éhen halt. Vagy segítettek talán a szavakban agyondédelgetett cigány közösségeken, hogy családjuk eltartása érdekében ne vetemedjenek az úgynevezett megélhetési bűnözésre? Segítettek talán fogyatékkal élő honfitársainkon azonkívül, hogy most elveszítik a számukra járó támogatások csaknem felét? Segítettek talán abban, ami a közvéleménynek csak most jutott tudomására – de mint kiderült, már évek óta folyt –, hogy az állami vállalatok felső és középszintű vezetőinek sok tíz milliós végkielégítéseire, még a minisztereket is felülmúló hatalmas fizetéseire figyeltek volna, s nekiálltak volna a munkaszerződések korrigálásának? Most teszik ezt, amikor már többen távoztak hatalmas összegeket szakítva az adófizetők pénzéből. Segítettek talán a nyugdíjasokon, akiknek nagy része már eddig is a létminimumhoz közel élt, most pedig azzal riogatják őket, hogy a nyugdíjkasszára szánt kiadásokból elvesznek 80 milliárdot?