Országimázs

Az unió másik országából a Ferihegy 2-es termináljára érkező járat késő este szállt le. Ismerősöm nem állt sorba a repülőtér előtti tumultusban taxiért, inkább a végállomásán az indulásra váró 200 E jelű buszt választotta. Jegy természetesen nem volt nála, ezért az egyik jegykiadó automatánál próbálkozott. Bosszankodva vette tudomásul, hogy az papírpénzt nem, csak érméket fogad el, amelyek azonban nem voltak a zsebében. A busz vezetőjéhez vette hát az irányt, hogy tanácsot kérjen tőle, mit tegyen. Kellemesen meglepődött, amikor észrevette a sofőrfülkére ragasztott értesítést, hogy a vezető jegyet is árul. Nem értette ugyan, hogy az egyébként 300 forintos jegy miért kerül 400 forintba, ha egy gép helyett a BKV hús-vér alkalmazottjánál váltja meg a jegyét, ám a jelenség fölötti bosszúságát az öröm az ürömben fordított szólással hessintette el magától.
A vezetőfülkénél már más is várt a jegyére. Az előtte álló fiatalember azonban csak szeretett volna jegyet venni, mert a sofőr nem fogadta el tőle az átnyújtott bankót. „Rossz”, mondta neki. A fiú Ázsiából érkezett Magyarországra. Segítségképpen felvilágosításért az ismerősömhöz fordult, mutatva neki a még ropogós ezerforintos bankjegyet, hogy nem érti, miért nem fogadják el tőle. A nála lévő – a ma forgalomban lévővel szinte azonos – ezerforintost 2009 tavaszán vonta ki a Magyar Nemzeti Bank, a buszvezető ezért nem fogadta el a „rossz” bankjegyet. Elévült, magyarázta a helyzetet a fiúnak ismerősöm. A kínai fiatalember – mint később kiderült – fogta a hátizsákjait, és lógó orral, tanácstalanul szállt le a buszról, és indult volna el a számára kilátástalan ferihegyi éjszakába, amikor ismerősöm karjánál fogva visszahúzta. A vezetőnél a saját jegye mellé gyorsan egy másikat is váltott, és odaadta a srácnak. A sofőr érthetetlen módon mogorván vette tudomásul az esetet. Láthatóan jólesett neki, hogy e késő esti időpontban visszautasíthatta a szerencsétlen fiatalembert. A halk szavú kínai nagyon hálás lett, mindenáron ki akarta fizetni a jegy árát a nála lévő aprópénzzel, amit ismerősöm nem fogadott el.
A repülőtérről vezető út a szokásos, lehangoló, Budapestből azonnal kiábrándító helyszíneken át tartott Kispestre. A fiú végig a térképét nézegette, a végállomáson leszállva azonban rögtön kiderült, hogy újra segítségre szorul. A busz a hosszú metróállomás elejére érkezett, ahol a BKV undorítóan lepusztult fabódéjára kitűzött cédula tudatja a késő este érkezőkkel angolul is, hogy zárva van, vagyis az újabb jegy vásárlását máshol kellett megoldani. Ismerősöm arra gondolt, hogy ez még neki is gondot okozna, és ismerve a BKV-ellenőröktől sokszor tapasztalt modortalanságot, bevárta a fiút, hogy elmagyarázza neki: az újabb jegyet az állomáson veheti meg. A Pekingben élő, de a világ nagyvárosaiban ismerős fiatalember értetlenkedve nézett rá, hogy miért kell neki újabb jegyet vásárolni. Arra gondolhatott, hogy civilizált országokban az érvényesítéstől számított idő szabja meg a jegy érvényességét, azaz fél vagy egy óra alatt ugyanazzal a jeggyel bármilyen tömegközlekedési eszközre átszállhat a városon belül. „Ez Magyarország”, hangzott el ismerősömtől egy lehetséges meggyőző érv az ostobaságra, majd együtt indultak fel a lépcsőn, ami a metrószerelvény első kocsija felé vezetett. A lépcsőfordulón azonban újra csak egy fémpénzzel működő jegyautomata fogadta az utazókat, akiknél azonban továbbra sem volt ilyen fizetőeszköz – honnan is lett volna? Lementek a peronra, ahol szerencséjükre nem találkoztak az őrző-védő jelmezbe bújt ellenőrökkel, s átszelték hosszában az állomást, hátha az állomás túlfelén nem csak automatából lehet jegyet vásárolni. Erre a helyszínen természetesen egyetlen magyar vagy más nyelvű felirat sem utal, ezért az esély az utolsó pillanatig esély maradt csak.
Egyre későbbre járt, sietniük kellett, hogy le ne késsék az utolsó metrót. Ismerősöm ezért megszervezte a munkát. Amíg a kínai fiú lent vigyázott az útipoggyászaikra, addig ő felrohant a lépcsőn jegyet venni. Mivel ott sem talált sehol semmilyen értesítést, az egyik ellenőrt kérdezte meg, miként juthat jegyhez. A forgalmi irodához irányították. Az elhanyagolt, a kosztól láthatóan mindenütt ragadó helyiségben sürögtek-forogtak a BKV munkatársai. A jegyeket egy forgalmista hölgytől kellett kérnie ismerősömnek, aki kétszer 300 forintot számolt fel a nem korrigált, 290 forint feltüntetett árú menetjegyekért, ami egy külföldinek valószínűleg elmagyarázhatatlan lenne. Fizetés közben ismerősöm megjegyezte a hölgynek, hogyhogy nem akadt még valaki a több tíz milliós végkielégítésekkel távozó főnökei között, aki észrevette volna, hogy nemcsak a hazai nyelvet nem tudókat, de a magyarokat is feliratokkal kellene tájékoztatni a budapesti jegyvásárlás lehetőségeiről vagy legalább a szokásokról. A hölgy szerint piktogramokat, azaz mindenki számára érthető jelmagyarázatokat már helyeztek ki az állomáson, ám az ismerősömnek nem akadt ideje ezeket megnézni sem oda-, sem visszafelé, mert az utolsó szerelvényt lekésték volna. Visszarohant hát a lépcsőn, és a fiúval beugrottak a legközelebbi metrókocsiba. Odaadta neki az újabb jegyet, amit továbbra sem engedett kifizetni. A közöttük megindult beszélgetés közben kiderült, hogy a srác a Ferenc körútig szeretne eljutni, ahonnan nincs messze a szállodája.
Ebben a pillanatban azonban beléhasított ismerősömbe a felismerés, hogy rohanás közben elfelejtette érvényesíteni a jegyeket, amit a BKV-ellenőröknek ő még csak-csak meg tud magyarázni, a kínai fiatalember azonban biztosan nem. Felidézve magában az ellenőröknek a közlekedési vállalat szolgáltatásának természetétől elütő, sokszor brutális magatartását, elmagyarázta neki, hogy hiába a kezükben a jegy, nem érvényesítette őket, ezért mihamarább le kell szállniuk mindkettőjüknek.
A Népligetig utaztak, ahol ismerősöm lakik. Szerencséjükre az ellenőrök nem kérték el a jegyüket az állomásról kifelé. Rövid baktatás után beszálltak az ismerősöm háza előtt parkoló autójába, aki akkorra már a fejébe vette, hogy elkerülve a további éjszakai megpróbáltatásokat, elviszi a háláját addig már számtalanszor kifejezni próbáló fiút a szállodához.
Amíg a bejáratnál kivették a csomagokat, még beszélgettek egy keveset. Többször is kezet fogtak közben. A kilátástalan helyzet hatékony megoldása miatt a fiatalember nagyon boldog volt, mondta ismerősöm, holott valószínűleg el sem tudta képzelni, micsoda csapdákat rejtegethetett számára e rövid utazás. A kínai fiúnak egyszer csak földöntúli mosoly jelent meg az arcán. Zsebébe nyúlt, elővette útlevelét, és remegő kézzel mutatta meg ismerősömnek, hogy számára minden világos: aznap volt a születésnapja.