(szeressük-e a kerékbilincset )

Én nem tudom, miért fogott el rossz érzés már évekkel ezelőtt, amikor valamely utcasarkon megpillantottam egy szakszerűen kocsira szerelt kerékbilincset. Akkortájt persze még fogalmam sem volt arról, miszerint a kerékbilincs és a kenőpénz között esetleg összefüggés fedezhető fel, az azonban hamar világossá vált előttem, hogy a bilincselők a legcsekélyebb szabálytalanságot is kíméletlenül megtorolják, s eszükben sincs mérlegelni.
Rossz érzésem erősen fokozódott, amikor egy napon a házunk előtt saját kocsimat találtam bilincsbe verve, s emiatt egy fontos megbeszélésről fél órát késtem. A bilincset azért használták megregulázásomra a szakemberek, mert autóm hátsó fele nem öt méter egy centire helyezkedett el a saroktól, hanem mindössze négy méter nyolcvankét centire. Fogalmam sem volt, hogy a kerékbilincs használatát jogszabályok regulázzák, mégpediglen – miként ez számomra most kiderült – e drasztikus intézkedés csak súlyos, a közlekedés rendjét veszélyeztető esetben alkalmazható. Fedezze fel éjszaka vagy hajnaltájt a bilincset, ha használni akarja a kocsiját, az ablakra ragasztott csekken szereplő tetemes (tizenötezer forint körüli) összeget be kell fizetnie egy postahivatalban, majd az igazolószelvénnyel felkeresnie a kerékbilincselők székhelyét, ahol megfelelő ellenőrzés után értesítik telefonon a szakembereket, hogy leszedhetik a bilincset. Mellesleg a szabály ama kitétele, hogy a módszer a forgalom akadályoztatásának esetén alkalmazandó elsősorban, kissé idétlen, mivel ahhoz a helyhez rögzíti a kocsit, ahol a forgalmat akadályozza. Nos, ha egy túlfűtött kerékbilincselő indokolatlanul intézkedik, az áldozatul esett delikvensnek akkor is végig kell csinálnia a fentebb leírt tortúrát, utána fellebbezhet, s ha bizonyítani tudja igazát, az összeget visszakapja, de a vesszőfutásért nem kárpótolja senki.
A mi környékünk, a Szövetség és a Barát utca kereszteződése az egyik legremekebb vadászterületnek bizonyult a kerékbilincselők számára. Úgy várták az ideérkező kocsikat, mint hajdan az indiánok a prérin a bölényvonulást. Bár holmi kenőpénzről, korrupcióról akkortájt még mit sem tudtam, többször írtam erről az ocsmányságról, ami a Demszkynél jóval liberálisabb felfogásommal eleve ütközött. Egy napon aztán ismét lebilincselve találtam a kocsimat, a házunk Szövetség utcára eső oldalánál. Indoklás: nem álltam öt méternyire a saroktól. Hoztam egy mérőszalagot és két tanút. Kocsim legközelebbi része a saroktól pontosan öt méter egy centire állt. Ezt a tényt a két tanú aláírásával lelkesen igazolta. Miután a postán – szívrohamhoz közeli állapotban – befizettem a büntetést, rögvest megírtam a fellebbezést a kerületi jegyzőhöz, csatolva a helyszínrajzot és a tanúsítványokat, azzal a megjegyzéssel: ha két napon belül nem kapom vissza a pénzt, a bíróságon találkozunk. Két nap múlva a kezemben volt a pénz. Senki sem ellenőrizte állításaimat, senki sem hallgatta meg tanúimat, vonakodás nélkül fizettek.
Nos, akkor fészkelt meg a fejemben az a gondolat, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Nem vagyok látnok, de jó az orrom, s ez az egész ügy messziről bűzlött. Ugyanis, ha jutalmat tűznek ki azok számára, akik levágják és bemutatják a „rossz indiánok” fülét, akkor bizony megesik, hogy néhány „jó indián” is fül nélkül marad. Ha pedig valaki a minél több fülért eleve kenőpénzt fizet, akkor már az sem lesz biztonságban, aki sosem volt indián.
Most kiderült, jól éreztem: ez egy rohadt ügy, úgy, ahogy van. A kerékbilincselést újra kell szabályozni, és keményen megbüntetni azokat, akik ezt az aljas módszert nem csak a „legvégső esetben” alkalmazzák. Hogy mi mindennel van még így ez a pénzbehajtós ország, én nem tudom…