Tisztelet a vándoroknak

Lepukkadt vasmű és szakadt, szocreál lakótelepek – a köztudatban ma is ez él Dunaújvárosról, noha a vasművek új tulajdonosa állítólag sokmilliárdos nyereséget könyvelhetett el a legutolsó években. Így van-e vagy nem, azt legfeljebb az adóhivatal szakemberei kontrollálhatják. Ha azon mérjük a változásokat, hogy gazdagodott-e az ezredforduló utáni években a dunaújvárosi szoborpark, akkor úgy érezzük, semmi nem változott, mert új szobor nem került a város tereire, sem pedig a Duna-parti szoborparkba a már meglévő mintegy hatvan alkotás mellé. Ez pedig nagy kár. A szoborpark ugyanis egyedülálló szépségű, értékű része a városnak. A sétányról, a Duna fölötti magasból messze ellátni az Alföldre, a kortárs magyar és külföldi szobrászok kiváló alkotásai közül. Kár, hogy nem gazdagodik tovább ez az együttes, azaz kár, hogy nem kapnak támogatást munkájukhoz a művészek a vasműtől. Merthogy több mint negyedszázadon át kaptak, s nem is véletlenül, hiszen a művek anyaga, a létrehozás technikája, technológiája szorosan kötődött a vas nagyipari megmunkálásához, ha úgy tetszik, sajátos ipari esztétika törvényei szerint készültek az alkotások, hirdetve (politikai berendezkedéstől függetlenül) a nagyüzem, a fejlett technológia és a jelen idő elválaszthatatlanságát, olykor pedig azokra a drámákra, ellentmondásokra is rámutatva, amelyek a nagyipar kelet-európai sorsát jellemezték. És nemcsak Dunaújvárosban, hanem az ország jó néhány más városában is, ahol az ipar és a művészet egymásra talált, ahol szimpóziumok, alkotótelepek sorát rendezték meg a fémmel, fával, műanyaggal, kerámiával foglalkozó alkotók. Hogy hányan, hány helyen, annak összefoglalásához komoly tanulmánykötetre lenne szükség, vagy nagyszabású kiállításra. Dunaújvárosban, a Munkás Művelődési Központban látható is most (október 20-ig) egy tárlat, amely a ház és a Magyar Szobrász Társaság együttműködésének, de elsősorban Ézsiás István szobrászművész kitartó szervezőmunkájának köszönhetően jött létre, s amely sokféle válfaját mutatja be az iparhoz, ipari anyagokhoz kötődő kortárs szobrászatnak. Art-industriel-futu-ro 2009 a kiállítás címe, ami egyszerre beszél művészetről, iparról, jövőről és jelenről. Van egy mű a tárlaton, Nemes Ferenc alkotása, amelyik a Hódolat a vándor legénynek címet viseli, s amelyen egy tömbbe bevert szögeket látunk, ahogyan régen az utcaszegleten fölállított törzsekbe vert szögekkel jelezték a legények, hogy erre is jártak. Hírlik, mindenütt megvendégelték őket, ellátták útjuk újabb szakaszára is, hisz tudták, közös kincsünk lesz az a tudás, amelyet így szereznek.
A kortárs művészetnek igen jót tenne, ha ismernék e szokást a jelen számba jöhető mecénásai is. Akkor tovább bővülnének a szoborparkok, talán újak is születnének, s a kiállítások nem a múlt idő, de a jelen, sőt a jövő nagyszerű elképzeléseiről adhatnának számot.