A közelmúltban lezajlott eseményt nem övezte nagy hírverés, a szervezők más értékeket tartottak szem előtt. Például azt, hogy a különböző nemzetekhez és vallási felekezetekhez tartozó vagy éppen ateista világnézetű résztvevők végiggondolják, miként teremtődhet a pusztítás után olyan művészi alkotás és hit, amely erőt ad az élet folytatásához.
Az Egyesült Államokból, Európából, a Közel-Keletről, hét ország tíz egyeteméről érkeztek a neves előadók, akik mellett a huszonévesek is komoly szerephez jutottak. Tág terük nyílt arra, hogy esszéik, tanulmányaik, elemzéseik által kifejthessék, mit jelentenek számukra azok az irodalmi, képzőművészeti, zenei és filmalkotások, amelyek az említett történelmi tragédiához kapcsolódnak. A diákok között még hetek multán is beszédtéma volt mindaz, amivel emberileg, szellemileg gazdagodtak.
A Károli Gáspár Református Egyetem angol tanszékének docense, Kállay G. Katalin két évvel ezelőtt gondolt először a hazai konferenciára. Mint említi, egyetemének vezetői kezdettől pártfogolták az ötletet, s tőlük, másoktól is – például a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségétől – sok segítséget kapott. Jó társra talált Pécsi Katalinban, a budapesti Holokauszt Emlékközpont oktatási igazgatójában és Péter Kenéz történészben, aki a Kaliforniai Egyetem Santa Cruz-i egységének professzora.
– Az utóbbi helyszín azért is emlékezetes számomra, mert ottani tartózkodásom alatt ismertem meg, milyen tartalommal, metódussal lehet a holokauszttal összefüggő ismereteket tanítani. Egyik szakterületem a huszadik század amerikai irodalma. Mély nyomot hagytak bennem Bernard Malamud, Isaac Singer és Philip Roth idevágó művei. Különösen az a különös képességük fogott meg, amely által az emberi szenvedésből, a veszteségekből művészi és erkölcsi értéket teremtettek. A Santa Cruz-i egyetemen szembesültem azzal is, hogy a holokauszt témájához kapcsolódó előadásokon zsúfolásig megteltek az előadótermek.
– Mi válthatta ki a nagy érdeklődést? Hisz azt hihetnénk, egy másik kontinensen felnövekvő fiatal számára nem is létezik, ami hatvan évvel ezelőtt Európában történt.
– Ahogyan nálunk középiskolai történelmi tananyag a huszadik század kommunista és nemzetiszocialista diktatúrája, a holokausztról az amerikai középiskolákban is tanulnak. Tehát a téma iránt érdeklődő egyetemistáknak már volt némi fogalmuk a meghirdetett előadások hátteréről. Vonzó lehetett számukra az előadók személye és az a pszichológiai, teológiai, szociológiai megközelítés, ahogyan az egyes témákat felvetették.
– Gondolt arra, hogy e felfogásban közelebb hozzák a fiatalokhoz a kor másik nagy népirtását, amely a kommunizmushoz kapcsolódik?
– Jó lenne ezt a tervet is megvalósítani, nyilvánvaló, hogy ehhez segítséget nyújthat mindaz, amit a budapesti konferencia alatt megtapasztaltunk.
– Hogyan kapcsolódott be a Santa Cruz-i egyetem e munkájába?
– Mivel volt fölösleges időm és energiám, felajánlottam, hogy szívesen segítek bármiben. Így kértek fel az említett témakörrel kapcsolatos szeminárium vezetésére. Ezeken az alkalmakon már azok a morális kérdések is felszínre kerültek, amelyek a múltból átvetítve mai létünkre, döntéseinkre érvényesek lehetnek. Nagyon sokat tanultam a diákok kérdéseiből. Miután hazatértem az Egyesült Államokból, ez az élmény motivált, hogy szövetségeseket találva keressem a folytatás lehetőségét.
A mögöttes két esztendő alatt, csakúgy mint a különböző helyszíneken zajló rendezvényeken, mindenki ingyen adta az idejét, tehetségét, tudását – utal Kállay G. Katalin a hangulatra és összefogásra, amellyel nem túl gyakran találkozunk manapság.
A teljesség igénye nélkül említi a Holokauszt Emlékközpont szakmai és gyakorlati segítségét, az izgalmas zenei programokat, a Docete Keresztényi Oktatási Központot. A hazai felsőoktatási intézmények közül az Eötvös Loránd Tudományegyetem, az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem, a Pécsi Egyetem és a Közép-Európa Egyetem csatlakozott a konferenciával kapcsolatos programok kidolgozásához. És persze nem lehet elfeledkezni a károlis diákokról, akikre a szervezés jelentős része hárult. A sok izgalom után, ami a munkával járt, nem adódott idő arra, hogy végiggondolják, mit is jelentett számukra a múlt és a jelen összevetése. Ezt próbáltuk pótolni néhányukkal.
– Rendhagyó volt a konferencia abban az értelemben is, hogy az előadások egy része a hazai és a külföldi képzőművészek, filmalkotók munkáihoz kapcsolódott. Amikor arról beszéltünk, hogy mit gondolunk mi erről a korról, mit tettünk volna, ha akkor születünk, olyan társainkhoz kerültünk közel, akiket azelőtt csak felületesen ismertünk – jegyzik meg Szokonya István és Bartha Andrea.
Az angol szakos hallgatók közül többen tartottak előadást, közöttük volt Kende Ágnes is. Témaként azt választotta, hogy milyen pszichológiai és irodalmi megközelítésben lehet gyermekkorban erről a történelmi időszakról beszélni. Mint említi, régóta foglalkoztatja ez a kérdés, hiszen az ő felmenői megélték az üldöztetést. Bár megmenekültek, édesapja szükségesnek tartotta, hogy ő kiskorától kezdve tisztában legyen mindazzal a megpróbáltatással, ami őket és másokat ért.
Szó esik a megrázó hatású, Séta című monodrámáról, amelyet Havas Judit előadóművész vitt színpadra ezúttal angol nyelvű kísérőszöveggel. A darab az elhurcoltatás előtti gyermek- és fiatalkort idézte fel. Ez a szál húzódott végig a Bűnbakok című, itthon még ismeretlen, angol nyelvű memoáron is, amelyre Pécsi Katalin hívta fel a figyelmet. A Károli egyetem négy angol irodalom szakos hallgatójának sikerült magyarra lefordítania a kötetet. Egyikőjük, Fekete Márta, így beszél a közös munkáról.
– Az önéletrajzi írás azért került nagyon közel hozzánk, mert egy fiatal lány szemszögéből eleveníti meg Beregszászon élő családjának a deportálás előtti életét. Nincsenek benne kegyetlen jelenetek, mégis mindent sejtünk a befejező mondatnál, amikor a vagonajtót rájuk zárják. A testvérek közül csak a szerző és két nővére menekült meg. A munka során még nem tudtuk, hogy találkozni fogunk vele. A hetvenkilenc éves írónő, Aranka Siegal Floridában él, s gyermekeivel érkezett Budapestre.
– Egy másik alkalommal az ő korosztályához tartozó Moshe Galili festőművészt és alkotásait ismerhettük meg. A költő és képzőművész Vera Meisels Sós Kávé című írásának hátterét elevenítette fel – kapcsolódik a beszélgetésbe Kállay G. Katalin.
Hozzáfűzi, hogy tanítványainak eddig többnyire csak az irodalom, a filmek által lehet némi fogalmuk arról, hogy mit jelenthetett a holokauszt. Most pedig olyan túlélőket ismerhettek meg, akik személyes tragédiájukon felül tudtak emelkedni. Életük újraépítésével pedig képesek tudást, szeretetet és biztatást adni egy szerencsésebb korban született nemzedéknek.
origo.hu
Szorcsik Viki metróbalhéba keveredett
