Új kísértet?

Bár iskolákban, egyetemeken közvetlenül nem tanítják egy-egy kisebb közösség vagy nagyobb társadalom szétzilálásának, szétverésének módjait, azért létezik az ismereteknek erre vonatkozó összefüggő rendszere. Nemcsak arra a nagy kérdésre született számtalan válasz az ókortól napjainkig, hogy mi tesz erőssé egy társadalmat és civilizációt, mitől képes kiemelkedni egy közösség, hanem arra is, hogy melyek azok a külső-belső körülmények, amelyek a hanyatlásához vezetnek. Arnold Toynbee például úgy vélte, hogy ha az alkotó kisebbség pusztán uralkodó kisebbséggé válik, teremtő hatalma hanyatlani kezd, akkor a többség megtagadja az utánzását, és a társadalom széthullik.
Nem tudom, Toynbee mit mondana a mi kis magyar valóságunkat szemlélve, de úgy tűnik, nálunk a hatalmi kisebbség már jó ideje nem tekinthető alkotónak, pusztán uralkodónak. Az ország tragédiája viszont az, hogy sokan mégsem tagadják meg az utánzását. És nemigen tudnánk felsorolni e kisebbség tevékenységének olyan területét, viselkedéskultúrájának olyan részét, amely makulátlan volna, s ezért ne okozna súlyos károkat a többségi „mimézis”.
Mindez azért szomorú, mert a társadalom fő struktúrái váltak romlottá, és természetesen nem önmagukban, mert nélkülünk e struktúrák nem léteznek, hanem valamennyiünk tevékenysége által. Azt pedig szinte lehetetlen megjósolni, hogy egyénileg, habituálisan mennyire torzultunk, mennyire vált életünk részévé a hazugság, a csalás és a lopás. Ha pedig így van, hiába is törnénk ki a pénzügyi és gazdasági béklyóból, válságból, kiszolgáltatottságból, eladósodottságból: ha a korrupció, vagyis a romlottság továbbra is életünk része marad – márpedig miért ne maradna –, ugyanott tartunk. Tudom, nincs tökéletes világ, a mai helyzet azonban kísértetiesen emlékeztet a rendszerváltás idejére, a különbség csupán annyi, hogy 1989-ben minden romlottságot az ország kiszolgáltatott helyzetére, az elnyomó kommunista hatalomra és a megszálló csapatokra lehetett fogni. De élt mindannyiunkban a remény, hogy a szabadság megteremti az igazság világát. Nem így történt, mert az igazság tesz szabaddá, nem a szabadság igazzá, és a szocializmus struktúrái belealvadtak a rendszerváltás utáni világba. Itt vannak most is.
Ennek része a társadalom érdekérvényesítő mechanizmusainak működése is. Nincs tárgyalásos, meggyőzésen, belátáson alapuló érdekérvényesítés: egyszerű ökölharc van, az erősebb kutya elve. Már nem arról van szó, hogy holnaptól nem tárgyalunk, hanem lövünk, hanem hogy egyáltalán nem tárgyalunk, mert nincs is értelme, hanem csak lövöldözünk. Ráadásul nem csak olyan fajsúlyos kérdésekben, mint amilyen az egészségügy vagy az igazságszolgáltatás. Nem. Mintha mindenki az eszét vesztette volna. A gyalogosok autósokat fényképeznek, ki nem áll meg a zebránál, hogy utána följelenthessék őket. A biciklisták nagy tömegben vonulnak a városokban, akadályozzák a közlekedést, hogy nyomatékosítsák követeléseiket. Nem kérnek – annak nincs értelme –, követelnek. Akárcsak az autósok, akik pillanatnyilag alulmaradni látszanak a KRESZ-módosítások tengerében.
De lehetséges-e, hogy ez a teljesen abszurd és kusza „osztályharc” véletlenül, magától robbant ki? Hogy valóban egymás ellen ugranak azok az emberek, akik nagy többségükben maguk is gyalogolnak, bicikliznek és autóznak? Vagy inkább valaki ideológiát és szubkultúrát tol alájuk, hogy még elszántabban érvelhessenek és harcolhassanak? Egy nap alatt leleplezte magát az az internetes blogszerző, aki korábban bejelentette, hogy a Critical Mass után kerékpármentes napot tart a Gyalogosfórum. A hír nem igaz, de valóságosnak látszik. Hiszen sok biciklista agressziója mind a gyalogos, mind az autós közlekedést nehezíti. „Szállj le, és gyalogolj!”, ajánlotta az álhírben szereplő Gyalogosfórum a sisakba és szemüvegbe zárt, száguldozó biciklistáknak. Hiszen nemcsak veszélyes, hanem egyáltalán nem is környezettudatos dolog kerékpározni, mivel a biciklik nagy részét Kínában gyártják, és hatalmas környezeti terhelést jelent az alkatrészek előállítása, Európába szállítása.
Az álhír ezúttal csak vicc, de a probléma valóságos. És abszurd. A proletariátus és az elnyomó imperializmus antagonisztikus ellentéte és harca sokkal értelmesebb volt (bár önmagában kevésnek mutatkozott a társadalom szétrobbantásához), mint sok biciklistának a KRESZ semmibevételével kifejezésre juttatott anarchizmusa. Nem hinném, hogy a „biciklizmus” az Európát bejáró új kísértet, de a harc szenvedélyessége éppoly megdöbbentő, mint a hétköznapi tapasztalat szerint minden „zéró tolerancia” ellenére is folyamatosan romló közlekedésmorál.