Versekkel bíbelődni

A Magyar Színház évadnyitó társulati ülésén adták át az Ivánka Csaba-díjat, amelyet idén Őze Áron színművésznek ítélt oda a szakmai grémium. Őze Áron azt vallja, a színészkollégák elismerése jelenti számára a legtöbbet. A művésszel rendezésről, költészetről és a tanításról beszélgettünk.

Ivánka Csaba a közeli kollégája volt, több darabban dolgoztak együtt. Ennek fényében mit jelent önnek ez a díj?
– Ivánka Csaba az életem várszínházi időszakát jelenti, ami akkor még a Nemzeti Színház stúdiója volt. Csabáról egy nagyon furcsa, de hiteles kép maradt meg bennem. Nagyon sok énje volt: a bölcsesség, a lazaság és a töretlen lelki tartás egyszerre jellemezte. Tisztán rendezett, nyugodt és bölcs pedagógiával kezelte a színészeket. Egy sziget volt, saját idővel, saját ritmussal, olyan önálló világot teremtett, amiben nagyon jó volt tartózkodni. Nekem külön megtiszteltetés, hogy a kuratórium tagjai, többek között Csomós Mari, Papp Zoltán, Bartos Zsóka idén engem választottak erre a díjra. Kubik Anna a köszöntő beszéde után a fülembe súgta: maradjak olyan, amilyen vagyok. Ebben az életben, ahol annyi kísértés éri az embert, nem könnyű. Talán e mondat azt jelenti: eddig sikerült.
– A színészet mellett a rendezés is egyre nagyobb teret kap az életében. Hogyan döntötte el, hogy kipróbálja, milyen a másik oldalon állni?
– A rendezés a tanításból következett. A Pesti Magyar Színakadémián minden végzős osztálynak egész estés darabot kell a színpadra állítani. Több ilyen előadást rendeztem én magam is, aztán egyszer csak jöttek sorra a felkérések. Győrben rendeztem Pozsgai Zsolt Razzia című darabját, tavaly a Macskajátékot csináltam, amit októbertől Sopronban játszanak majd. Most pedig a Magyar Színház igazgatója, Iglódi István rám bízta a társulat első nagyszínpadi bemutatóját.
– Rostand Cyranóját rendezi a Magyar Színházban. Milyen előadást láthatunk novemberben?
– Nálam Cyrano és Roxane az idősebb generációhoz tartozik. Ahhoz a korosztályhoz, akik még merték vállalni a szerelem mélységét, a csalódásokat. A főszerepeket Cserna Antal és Tóth Éva alakítja. A Cyrano nagy megmérettetés nekem, eddig a társulatban mindenki színészi minőségben ismert meg. Ami a darabot illeti: Rostand drámájának szövegét erősen meghúztuk, leporoltuk a romantikus részeket, lefaragtuk a barokkos mondanivalót. Egy teljesen más Cyranóval lehet majd novemberben találkozni, a művet a mai kor ritmusához szeretnénk közelíteni. Ám Rostand költészetéhez, a versekkel való játékához ragaszkodunk.
– Azok közé a színészek közé tartozik, akiknek a költészet egyfajta alapvetés.
– A líra megismertetése a közönséggel a színészek feladata. Én mindig is szerettem versekkel bíbelődni. A poémákban rengeteg játék, modernség van. Nem hisszük el, de sok klasszikus vers a mának is szól. Engem talán olyan színészként kezelnek, aki megpróbál valamit kezdeni a versekkel. Egyszer március 15-én felkértek, szavaljam el a Nemzeti dalt, ami mára szinte közhellyé vált. Ott a fellépésen minden egyes mondatot megkérdőjeleztem; a néző azt hallotta, amit ismert, de nem úgy, ahogy megszokta. Így újra igazzá, izgalmassá vált a költemény. Utána odajött egy tanítónő, és azt mondta: ezeket a kérdéseket mindenkinek fel kéne tennie.
– Mély barátság fűzte Szakácsi Sándorhoz. Csengey Dénes A cella című, Villonról szóló monodrámáját neki rendezte meg. A próbafelvételekkel gondoskodott a méltó utóéletéről is. Hogyan?
– A Cella kemény játék volt, embert próbáló, hátborzongató és csodálatos. Felvettük a főpróbát Szakácsi Sándor beleegyezésével, aki akkor már nagyon beteg volt. A halála után a bátyámmal ezt a felvételt megvágtuk, és ebből készítettünk egy filmet, ami talán Szakácsi Sándor búcsúja is. Az Urániában többször vetítették. Jó volna, ha még többen láthatnák.
– Zsolnay Vilmost alakítja A föld szeretője című játékfilmben, amelyet Pozsgai Zsolt írt és rendezett. Milyen volt a nagyiparos keramikusművész bőrébe bújni?
– A föld szeretője olyan típusú alkotás, amelyre nagyon vágynak most a nézők. Klasszikus, bátor életrajzi film, amely meri használni a közeli képeket. Színészcentrikus mozi, amelyben a lényeg az emberi játék. Nekem ebben a munkában a legizgalmasabb az volt, hogy fiataltól egészen az aggastyánkorig kellett eljátszanom egy figurát.
– A Pesti Magyar Művészakadémián 2002 óta tanít. Milyennek látja a felnövekvő színészgenerációt?
– Tanárként az első dolgom és az én felelősségem, hogy eldöntsem, az ide bekerülő fiataloknak tényleg színésznek kell-e állniuk. Ha érzem a diákokban az erőt, akkor segítem őket, átadom a tapasztalataimat. A mai generációnál megtalálni ezt a magot nagyon nehéz, sokszor a három év alatt lehetetlen. A színészeknek „önmagukból kell adniuk”. A mostani fiataloknál ez nem így működik: ők általában csak elvárásokat támasztanak. Alapfogalmakat kell tisztázni a diákokkal: mit akarok az életben, hogyan látom magam színészként? Ezt a gondolkodásmódot egyre nehezebb megtanítani. Magukat nem tudják megfogalmazni, hanem tőlünk, tőlem várják a választ ezekre a kérdésekre.