Antonio Stradivarit az Isten hordozta a tenyerén. Nevének emlegetésekor remegés fut végig rajtunk, és összeszorul a szívünk. Minden idők legjobb hegedűit ugyanis ő és Giuseppe Guarneri del Gesú készítette a XVII. század végén és a XVIII. század első felében. Ha az ember Cremonában jár, rohan a múzeumba, hogy lássa Stradivari műhelyének apró darabjait: rögzítőcsavarokat, kicsiny gyalukat, papír- és famintákat, finom szerszámokat. Egyiken is, másikon is betűk, számok, jelek; az Isten mesterének hieroglifái, az elmélyülés perceinek maradványai.
A hegedű XVI. századi hangszer. Lombardia tartományban született meg Andrea Amati és Gasparo da Salo keze alatt. Körülbelül nyolcvan vagy még annál is több darabból áll össze, nem számítva a díszítését. Stradivari több mint ezer hegedűt készített, ezen- kívül sok brácsát, csellót és bőgőt. A fennmaradt legkorábbi 1666-ból való. Az utolsót 1737-ben, halála évében, 93 évesen adta ki a kezéből. Rendszerint fenyőfát használt a hegedű tetejéhez, hasához, hogy erős legyen. A kávának és a hátnak juhart választott. A kávát fűzfával erősítette a hajlatokon belül. A láb is juhar volt, a fogólap ébenfa. A pácolás és a lakkozás, valamint a hegedűk érlelésének eljárása a Stradivari-hegedűk hangkarakterének titka. A mester olyan fákat talált, amelyekben arányosan követték egymást az évgyűrűk. S az ilyen fa hibáktól mentes.
Isten magához hívta az alkotót, de itt hagyta nekünk az alkotását, a tökéletesség magaslatában. Mi a tökéletesség? Tizenkét betű. Alázattal és odaadással szemléljük a csodát, amely titokzatos, mint az emberi hang.
A neves püspök és filozófus, Szent Ágoston (354–430) ereklyéje Paviában, a San Pietro in Ciel d’Oro templomban található. A hagyomány szerint a holttestét a VIII. században hozták ide. Földi maradványai egy aranyozott üvegkoporsóban láthatók, és ugyanitt egy ezüst ládika is, amelyben csontjai a templomba érkeztek. Kevés olyan alakja van a keresztény ókornak, akit olyan ismerősnek érzünk, mint Szent Ágostont. Utolérhetetlen módon írta le az Istenhez vezető útját. A hagyomány úgy tudja, hogy Nagy Károly szívesen hallgatta, ha Szent Ágoston De civitate Dei című művéből olvastak fel neki. A császár egyszer így kiáltott fel: „Bárcsak volna tizenkét ilyen ember a birodalmamban!” Alcuin, a császár lelki tanácsadója így válaszolt: „Felség, miért kívánsz te tizenkét ilyen embert, ha az ég és a föld ura megelégedett azzal, hogy egyetlen ilyen szentje legyen?”
A háztetők legszebb dísze a kémény. Ehhez az állításhoz persze Észak-Olaszországba kell menni, ahol a középkori épületek láttán páratlan látvány tárul elénk. Segítenek persze a madarak is, amelyek előszeretettel repdesnek birodalmuk, a kémények körül. A 2007-es Magyar értelmező kéziszótár szerint a kémény „füstgázokat a tűztérből a szabadba kivezető csatornaszerű építmény”. Magyar földön persze nincs benne művészet, és az országban lévő 4,6 millió kémény egytizede még javításra is szorul. (Az egymillió budapesti kéményből 44 ezer életveszélyes.)
De nem a magyar kéményekről akarok írni, hanem a művészi olasz építményekről, amelyek egyike-másika kis házacskákhoz hasonlít, búvóhelyhez, útjelzőhöz. Egy-egy középkori épületen nincs két egyforma kémény. Különböznek a formájukban, a nagyságukban. Vonzzák a szemet. Beléjük kell szeretni.
A szólás úgy tartja: „A kémény is szép füstös házzal.” A csúnya lányra is mondják, hogy szép, csak gazdag legyen. Észak-Olaszország középkori épületeinek kéményei szépek, mert észrevesszük őket, és gazdagok, mert nemesítik a lelket. „A háznak a házigazda adja meg a becsületét, és nem a ház a házigazdának” – vallotta Cicero. A régi olasz kémények esetében bízzuk a döntést a madarakra.
Cremában, a Santa Maria della Croce templomban egy 93 éves aszszonyt búcsúztatnak. Azzal kezdődik a gyászmise, hogy szól a lélekharang, amely az élet végét jelenti. Lassan elhalkul, és a lélekkel együtt a tejúton folytatja repülését.
A mi balatoni falunkban kongattunk, ha meghalt valaki, így kísértük a gyászmenetet a temetőbe. A szokások különbözők. De a halál valójában a lélek birodalma. Ezért illik hozzá jobban a lélekharang.
Minden elmúlás szomorú. Még a megszokott derékfájást is hiányolja olykor az ember.
Északolasz földön minden régi óra pontosan jár. Hiába, különösen a régi óra mutatja az időt. A pápai új óra Magyarhonban nem.
A Padova felől érkező utas a Ponte S. Giorgión keresztül jut Mantova városközpontjába. A híd elején emelkedik a Rocchetta di S. Giorgio, a város egyik külső erődítménye (1404), a néphit szerint a gyilkos Sperafucile háza, a Rigoletto-opera egyik képzelt színhelye.
Az olaszok ragyogó érzékkel Rigoletto egész alakos bronzfiguráját helyezték el a ház udvarán, és a szobrot előszeretettel látogatják. Amikor arra járok, éppen egy „őszbe csavarodott” férfi a szobor mellett az opera egyik híres áriáját adja elő. Gondolhattam volna, hogy magyar. Áhítat övezi, és nagy taps kíséri. Pacsi a szobornak, pacsi az énekesnek, de hirtelen – egy olasz lány képében – Gilda tündéri alakja villan elő. A Rigolettók arcán átszellemült mosoly. A lányt nem ölték meg, életben van!
(Vége)
origo.hu
Videón a brutális vihar, amely megrázta az országot – és még nincs vége!
