Elég öngyilkos életet éltem. Volt egyszer egy halálos jelenetem egy kórházban, a szegényrészlegen. Dőlt a vér a számból meg a seggemből, de megúsztam. Kijöttem a kórházból, és attól fogva még többet ittam. Ha az embert nem érdekli, meghal-e, olykor bizony eléggé meg kell küzdenie az elmúlásért – mesélte egy 1994-es interjújában ifjúkori, kis híján fatális gyomorvérzésére emlékezve Charles Bukowski, akinek pár hónappal később, még abban az évben mégiscsak összejött a távozás. Hetvennégy évesen, hatvan átvedelt, átdohányzott, átbunyózott – és persze átírt – év után.
Kevés autentikusabb és őszintébb írót hordott a hátán a föld Bukowskinál. A féktelen ivás és önpusztítás nem számított ritkaságnak a beatnemzedék tagjai között, de olyan kérlelhetetlen következetességgel, mint ő, nem sokan csinálták. Vagy ha mégis, mint mondjuk Kerouac, nem bírták ilyen sokáig – az Úton szerzőjét negyvenhét évesen vitte el az alkohol. De ami még fontosabb: a drog és az ital élvezete közben kevesen bírták ki, hogy ne keressenek valamiféle magasabb értelmet, hogy a marihuánaszívást ne kívánják nyakon önteni valamilyen világmegváltó maszlaggal, vagy hogy ilyen-olyan szellemi-művészi körökbe tömörülve ne akarjanak korszakalkotó üzeneteket közvetíteni a tömegek felé.
Bukowskinak ilyesmi eszébe sem jutott. Ha nagyon választani kell, elsősorban alkoholista volt, csak másodsorban író. Egyiknek sem, másiknak sem akármilyen. Amikor döntenie kellett, hogy vagy iszik, vagy találkozik kora valamelyik híres írójával – a beatnemzedék tagjain kívül egyszer a Bukowskit „Amerika legnagyobb költőjének” nevező Jean-Paul Sartre is örömmel leült volna vele beszélgetni –, mindig az ivás mellett döntött. Ha választania kellett egy jó szeretkezés (az ital melletti kedvenc hobbija) és egy üveg bor között, mindenekelőtt megpróbálta megkapni mind a kettőt, de ha nem sikerült, többnyire maradt inkább a bornál.
A felidézett gyomorvérzés 1955-ben következett be. Bukowski ekkor harmincöt éves volt, főállású iszákos, aki büszkélkedhetett egy-két megjelenéssel underground irodalmi lapokban, volt számos kiadatlan verse és novellája (ezek nem kis része örökre elveszett, mert mindenből csak egyetlen példányt gyártott, úgy küldte el őket a lapoknak és kiadóknak, ahol korai műveinek egy része minden bizonnyal a szemétkosárban landolt) meg mindenféle alkalmi munkái. Csak 1969-ben, negyvenkilenc évesen szánta rá magát a főállású íróságra. Előtte tíz éven át a postán dolgozott, ezt a biztos állást adta fel, hogy utána alig egy hónap alatt megírja első regényét, a Postát. „Két lehetőségem van – fogalmazott akkortájt kelt levélben. – Maradok a postán és megbolondulok, vagy kilépek, eljátszom, hogy író vagyok, és éhen halok. Az éhenhalás mellett döntöttem.”
Aztán szerencsére nem kellett sem éhen, sem szomjan halnia, sőt. Mind ismertebb lett, s miközben klasszikus zenét hallgatva, rendületlenül poharazva gyártotta műveit, egyre több felolvasóestre invitálták Amerika egyetemeire. Lassacskán kultikus figurává vált, akinek azonban őszinte embergyűlölete miatt minden egyes színpadra lépés valóságos kínt okozott. „Bárki megmondja, nem vagyok túl kedves ember – olvasható A semmitől délre egyik írásában. – A fogalmat sem ismerem.”
De vajon miért lett olyan, amilyen ez a mind költőnek, mind írónak kivételesen tehetséges ember? A rövid válasz: a világválság miatt. Bukowski a németországi Andernachban született német anyától és amerikai katona apától, aki a fiú kétéves korában úgy döntött, visszaköltöznek az Államokba. Épp jókor: nem sokkal később lecsapott a milliókat kilátástalanságba taszító recesszió, amely Bukowski apját sem kímélte, ő pedig jobb híján a fián vezette le az állástalanságából fakadó depresszióját. A fő nevelőeszközként alkalmazott verés kemény fickót faragott belőle és hasonszőrű társaiból: „Ha verekedésre került a sor, órákig bunyóztunk, és a szüleink még véletlenül sem léptek közbe – írja. – Valószínűleg azért, mert adtuk a keményet, és soha nem könyörögtünk kegyelemért, ők meg csak várták, hátha egyszer mégis megtesszük. De gyűlöltük a szüleinket, így nem is tehettük, és mivel gyűlöltük őket, ők is gyűlöltek minket, így a legdurvább bunyó kellős közepén is csak annyit tettek, hogy kiálltak a verandára, és egy pillantással nyugtázták, mi folyik odakint. Aztán ásítottak egyet, felvettek a földről egy reklámújságot, és visszamentek a házba.”
Egyszerű, precíz, távolról sem modoros mondatok, amelyek egy egész generáció életérzését tükrözik. Sokmilliónyi szegény fiatal amerikai élt, gondolkozott ugyanígy a húszas-harmincas években, de csak kevesen akadtak közöttük, akik így meg tudták fogalmazni. Az alkohollal tizenhárom évesen bensőséges ismeretséget kötő, kisvártatva a szülői házat és „kegyetlen, ostoba, rossz leheletű” apját végérvényesen faképnél hagyó Bukowski pedig a jelek szerint mást sem tett egész életében, mint fogalmazott. Aki kíváncsi rá, mit alkotott, megtudhatja magyarul olvasható hat regényéből és a most megjelent novelláskötetből.
„Don’ try”, vagyis: ne próbáld! Ez a tőle származó rövid mondat áll a sírkövén. Ne próbáld, hanem csináld. Ne végezz félmunkát: ha írsz, írj. Ha iszol, igyál. De döntsd el, vállald a következményeket, utána már nincs apelláta. Kortársai és közeli ismerősei szerint Bukowski a körülményekhez képest boldog, elégedett ember volt. Döntött, és pontosan úgy élt, ahogyan akart. Ha jobban megnézzük: hányan tudják utánacsinálni?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
