A hódító tollforgató
Julius Caesar nemcsak hadvezérként, hanem íróként is maradandót alkotott a Római Köztársaság végnapjaiban. Kr. e. 60-ban Pompeius Magnusszal és Crassusszal triumvirátust alkotva megszerezte a hatalmat, majd proconsulként Illíria és Gallia tartományokat irányította – írta meg az abc.es.
A „De bello Gallico” című művében harmadik személyben örökítette meg hadjáratait, miközben a gall népeket vad, babonás és kegyetlen törzsekként mutatta be. Leírásai azonban nemcsak történelmi beszámolók, hanem politikai eszközök is voltak, amelyek a római hódításokat igazolták.
A fűzfaember mítosza
Caesar egyik legmegrázóbb állítása a gallok „fűzfaember” szokásáról szólt. Eszerint óriási, fűzfavesszőkből font bálványokat készítettek, amelyeket élő emberekkel – gyakran bűnözőkkel, de szükség esetén ártatlanokkal – töltöttek meg, majd felgyújtottak.
„A tolvajok és rablók áldozata a legkedvesebbek az istenek számára” – írta, ám sem a bálványok méretéről, sem készítésükről nem adott pontos leírást. Ez az elnagyoltság a leírásban már önmagában gyanút kelt, vajon valós szokásról vagy a gallok démonizálására szolgáló történetről van szó?
Sztrabón és Poszidonius nyomdokain
Caesar nem egyedül írt a gallok emberáldozatairól. Sztrabón, az első századi földrajztudós „Földrajz” című művében szintén említette a fűzfaembert, Poszidoniusra hivatkozva, aki Galliában járva tanulmányozta a helyi szokásokat.
Sztrabón szerint a gallok szalmából és fából készült bábukba zártak embereket és állatokat, amelyeket rituálisan elégettek. Bár Poszidonius állítólag szemtanúja volt ezeknek a szertartásoknak, Sztrabón megjegyzi, hogy a rómaiak később betiltották az ilyen gyakorlatokat, mivel azok összeegyeztethetetlenek voltak a római erkölcsökkel.
A római propaganda gépezete
A fűzfaember hitelességét illetően a történészek óvatosságra intenek. Peter S. Wells antropológus „A barbárok beszélnek” című művében rámutat, hogy a gallokról szóló beszámolók kizárólag a római hódítók tollából származnak. A kelta népek nem hagytak hátra írásos feljegyzéseket, így a történelmi narratívát a győztesek alakították.
Ezek a források gyakran elfogultak voltak, céljuk pedig a barbár népek lejáratása, hogy igazolják a római terjeszkedést. A régészeti leletek sem támasztják alá egyértelműen az emberáldozatok létezését, ami tovább növeli a kételyeket.
A legenda továbbélése
A fűzfaember mítosza nemcsak a római korban, hanem évszázadokon át formálta a kelták megítélését. Caesar és kortársai leírásai a modern korban is hatással vannak a gallokról alkotott képre, amely gyakran megjelenik a popkultúrában, például filmekben vagy fantasy történetekben. A történészek azonban ma már egyre inkább úgy vélik,
hogy Caesar beszámolói inkább a politikai propaganda részei voltak, mintsem hiteles antropológiai leírások.
A fűzfaember így nem csupán a gallok, hanem a római manipuláció történetének szimbólumává vált.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.
