Ködös idő fogadott bennünket Nagyvázsonyban, s még alig éledt a község népe, amikor mi a várnál már első kéktúrapecsétünket ütöttük igazolófüzetünkbe. A jellegzetes lakótornyáról és korábbi birtokosáról, Kinizsi Pálról híres várba a fal mellől bepillantottunk, majd északra, a Kab-hegy felé indultunk. Egy dűlő után a fák közé érve – tulajdonképpen ekkor léptünk be a Bakonyba – először pillanthattuk meg az őszi erdő szépségét, a tarka falevelek borította tájat, amely végigkísért kétnapos utunkon. Az 599 méteres hegycsúcsra felérve viszont csalódnunk kellett: egyrészt az ott található rádiótorony fertelmes zúgással töri meg az erdő csendjét, másrészt a térkép által ígért Kinizsi Pál-kilátónak is csak a talapzatát találtuk meg. (Keleti irányba azért így is volt mit nézni, főleg, hogy a reggeli köd addigra jórészt eloszlott.) Később a helyi erdészettől sikerült megtudni, hogy a fakilátó olyan állapotba került, hogy már a kirándulók testi épségét veszélyezhette. Ezért bontották le, ám jövőre újat építenek a helyébe.
A csúcsról aszfaltúton, majd egy régi erdei vasút töltésén haladtunk Úrkút felé. Nem csak a Bakonyban, sok hegységben rá lehet bukkanni régi vasutak nyomaira, amelyek olykor nem utasokat, hanem például fát szállítottak – ezt a vonalat 1953-ban bontották el. Délre értünk a korábban üveggyártásáról híres Úrkútra, ahol illusztrisan a Kék Túra vendéglőben egy-egy sör mellett pihentük meg a novemberi napsütésben. Továbbindulva, a falu fölé érve értük el a csárda-hegyi őskarszt védett területét, amelynek érdekes története van: a XX. század elején kőszén után kutatva mangánércet találtak, s annak kézi fejtéssel való bányászása tette lehetővé, hogy a hegy jura kori mészkőalapja különböző karsztformációival feltáruljon. Egyedülálló látvány, két hatalmas sziklafal közé lemászva százmillió évet lehet visszaugrani az időben.
Ezután újabb sziklák mellett és gyönyörű levelekkel tarkított erdőben haladva, nyolc kilométer után a Kislőd–Városlőd vasútállomásra értünk, ahol tábla emlékeztet az ottani németek kitelepítésére. 1948. január 15-én 452 személlyel indult innen szerelvény a németországi Pirnába, ám Városlődön áthaladva láthattuk, hogy a település nem felejtette el sváb gyökereit. Az elhagyatottan, kerekek nélkül és kitört üvegekkel álló Volán-busz még kevésbé, a centrumban található emléktábla és sváb asszonyokat formázó faragott szobrok már annál inkább mutatták ezt. A helyi kocsmában megpihentünk, s ebédünket fogyasztva a munkából betért favágók csevegését hallgattuk, többek között a favágás és az alkoholfogyasztás összefüggéseiről. „Te csak a szemeddel dolgoztál!” – és hasonlók hangzottak el, valamint az egyik idősebb munkás szájából a helyiségben tartózkodók származását elemezve az is, hogy szerinte csak ketten nem svábok a kocsmában. Egy idő után rájöttünk, hogy mi vagyunk azok…
Nehéz volt a meleg cserépkályha mellől felállni, s mire a 12 kilométerre lévő Németbányára értünk – újabb exvasútvonalon, majd egy erdőn átvágó úttalan úton –, már besötétedett. A faluba betérve egy korunkbeli srác csapódott mellénk, aki lelkesen szórakoztatott bennünket: „Elmeséljem a falu történetét? Ebbe a kerítésbe mentem bele Wartburggal.” Az erdőbe már nem jött velünk, igaz, mi sem mentünk már sokat, 3-4 kilométer után letáboroztunk, s másnap folyattuk utunkat Bakonybél felé.
Gyönyörűen sütött át reggel a felkelő nap az erdőn, a Gerence-patak érintésével értünk Bakonybélbe. A bencés apátságról híres településnek csak a szélét csípi meg a kék jelzés, így mi is hamar a Kőris-hegy felé vettük az irányt. A Bakony legmagasabb, 709 méteres pontjára kemény kaptató vezet, a csúcson a polgári légiirányítási radarállomás mellett egy fakilátó is áll, ahonnan gyönyörű körpanoráma nyílik. Nem volt egy örömtúra felkapaszkodni ideáig, már az 50. kilométer felett jártunk, de a cél elérésének érzése, és a tudat, hogy innen már jórészt csak lefelé megyünk, újra erővel töltött el. Valahogy így van ez az életben is: a nehezen kivívott részsikerek új lendületet adnak.
Hamar odaértünk a következő településre, előbb többször is szép alakokat formázó felhőket csodáltunk meg, majd egy domb mögül felbukkant Borzavár templomának tornya. Sok időnk nem volt a faluban – bár a presszót Oázisnak hívják, zárva volt –, mert siettünk Zircre, hogy elérjük a buszunkat. A hátralévő öt kilométert sikerült egy óra alatt megtenni – a ciszterci kolostorra csak egy pillantást vetettünk –, a kelleténél néhány perccel hamarabb is odaértünk a kihalt állomásra, de a busz nem jött. Ez némileg rontott sikerélményünkön, ám jobb híján stoppolni kezdtünk, s hamar lett egy ingyen- fuvarunk.
(Folytatjuk)
origo.hu
Fának csapódott egy kisteherautó a Bakonyban
