A helytálláshoz az embernek erőt ad a hit (a vallások is kultúrák, felvirágoztattak és összetartottak népeket), és erőt ad a tudat, hogy nincs egyedül, valahová tartozik, s a valahová tartozás révén feladata van a világban. És erőt ad a kultúra: megtámaszt, megóv a széteséstől. Németh László 1939-ben azt írta: a kultúra feladatok és megfelelések. És valóban, a világ támasztotta újabb és újabb feladatokra az ember nem kerülheti meg a választ. Akkor is válaszol, ha a televízió álvilágába kábul, a saját élete helyett ismeretlen ismerősök, „celebek” látszatéletét éli. Válasz az erőszak is, a tudatlan, a társadalom peremére szorult ember, akinek erkölcsi fogalmai nincsenek, és úgy érzi, kidobta magából a világ, az agresszió révén kerül torz kapcsolatba a társadalommal. Ilyen értelemben beszélnek némelyek az erőszak kultúrájáról vagy, a lopást felmentendő, a „más” kultúráról. De a lopás vagy az erőszak, amióta világ a világ, egyetlenegy civilizációban sem számított kulturális tevékenységnek: mindig bűnnek tartották, vétségnek a világ rendje ellen.
A kultúra a lexikonok meghatározása szerint az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi termékek összessége, a művelődésnek valamely területe, illetve valamely korszakban valamely embercsoportnál, közösségnél való megnyilvánulása. A szó a latin colo – művel, lakik, gondolkodik valamiről, gondját viseli, ellát, ápol, díszít, nemesít, kiművel, valamit gyakorol – igéből származik, az embernek a természettel való kapcsolatára utal: a természetet megművelem és karbantartom, hogy alkalmas legyen emberi szükségletek kielégítésére. Nemcsak a föld megművelésére, a mezőgazdaságra vonatkozik, a szó az istenek kultuszát is magában foglalja: ünnepet megül vagy megtart, tisztel, nagyra értékel, becsül, imád, szentnek tart, tehát megadja az isteneknek, ami nekik jár. Cicero használta először a szót a szellem, az értelem dolgaira, amikor excolere animumról, a szellem műveléséről, tiszteletéről beszél, cultura animiről. De Cicero cultura animije nyomán kultúrán magatartást is értünk, az ember viszonyulási módját a világ dolgaihoz.
A kultúrát, miután a szó jelentése, amióta a latin nyelv tanítása kihalt a magyar iskolákból, elhomályosult, szeretjük úgy elképzelni, s a politika is ezt bátorítja, mint spontán megnyilvánulást, önmagától tenyésző valamit, s igaz: a kultúrát létrehozó alkotótevékenységben valóban több az ihlet, az ösztönösség, mint a tudatosság. A rómaiak szerint a művészet ugyanolyan természetesen született meg, mint a mezők, ahol a mezőgazdasági termelés folyt. Ám a kultúra szó eredeti értelmében termesztést, művelést, tenyészetet jelöl: hogy a tenyészet létrejöjjön, művelnem kell, gondját viselnem, ápolnom, nemesítenem.
Tágabb értelemben, a német filozófia nyomán, a kultúra meghatározás egy embercsoportra, egy közösségre jellemző életmód, erkölcsök, szokások, mentalitások, eljárások, gyakorlati tevékenységek összességére, mely egy adott társadalomban szellemi tevékenységek együttese. Hamvas Béla ezt így fogalmazza meg: „A kultúra feltételezi, hogy a társadalmi, a művészeti, a gazdasági élet vonásai között magas stílusegység él. Minden jelenség mögött ugyanaz a szellem áll, amely saját maga számára különös és egyszeri kifinomult életlehetőséget teremt”, és ha felidézzük például Periklész korát vagy a középkori katedrálisokét, XIV. Lajos századát vagy a XIX. század utolsó éveinek Bécsét, a két világháború közötti, Trianonban kivérzett Magyarország szellemi teljesítményét, a kor jelenségei mögött nem lehet nem látni a stílusegységet, egyazon szellem megnyilvánulását.
A szellem kiáramlás. Németh László Európa utolsó ezer évének nagy fellendüléseit az élet időnkénti megduzzadásának látja: a megduzzadt élet „új területekre áramlik ki, s ezek a nagy kiáramlások egyszerre anyagiak és szellemiek”. Ilyen óriási kiáramlás volt szerinte a keresztes háborúk kora, mely megszervezte a Földközi-tenger kereskedelmét, Flandriától a Pó völgyéig városokat épített a vásárok útjai mentén, megerősítette a polgárságot, új földek feltörésére késztette a parasztokat; a másik nagy kiáramlás az Atlanti-óceán túlsó partjai, Amerika felé indult, óriási tőkéket halmozva fel; a harmadik a XIX. században az energiákat szabadította fel, a szén, a kőolaj, a fém kitermelésével és megmunkálásával, a gőzgép, az elektromosság felfedezésével gyárakat, ipart teremtett, megvetve ágyát a tudományos gondolkodásnak, a polgári szabadság új igényének és rendjének. Az anyagi gazdagodás párban járt a szellemi fellendüléssel, és a szellem virágzása mögött mindig ott az anyagi forradalom.
A művész hiteles létrehozója mindazon tárgyaknak, amelyeket egy civilizáció mint az őt éltető szellem lényegét és tanúságtételét felmutatja és átörökíti. A történelem tanúskodik, hogy az egészséges társadalom akarja a kultúrát, mindazt akarja, amit a kultúra létrehoz, legyen az műtárgy (műalkotás), kulturális termék, intézmény, szolgáltatás; ezeket használja, vagy visszaél velük, becsüli, tiszteletben tartja, érvényre juttatja, vagy megfosztja értékeitől, de mindenképpen igényt formál rájuk, és semmiképpen nem „fogyasztja”.
A világ úgynevezett modernizálódásával, a technika fejlődésével egyre több a szabad idő, amelyet ki kell valamivel tölteni. Az életkörülmények javulása, az életszínvonal emelkedése, az információhoz való könnyű hozzáférés, a társadalmi különbözőségek nivellálódása láttán elméletben elmondható, hogy bárki, aki akar, hozzájuthat a kultúrához. De igaz ez? Az elmúlt századokban a társadalom akarta és igényelte a kultúrát. Mindenki tudta, hogy a kultúra érték, és még az is tiszteletben tartotta, aki nem élt termékeivel. A XX. század második felének tömegtársadalmában megváltozik a kultúrához való viszony, a tömeg már nem kultúrát akar, hanem szabad időt, a szabadidő-ipar nyújtotta árucikkeket úgy akarja fogyasztani, mint bármely más fogyasztási cikket, azonnali kielégülésre vágyik. A szabad idő eltöltéséhez szükséges termékek nem elengedhetetlen tényezői a társadalom életfolyamatának, mint például az élelem, a víz vagy a kenyér, szellemi fejlődésünket nem szolgálják. Arra szolgálnak, hogy eltöltsük az időt. A tömegtársadalom nem kultúrát akar, hanem szórakoztató szabad időt, s ezt az igényét elégíti ki napjainkban a szórakoztató iparággá züllött rádió és televízió, a látszólag könyvszerű tárgyakat megjelentető könyvgyártó ipar, a gondolatot vagy értéket még véletlenül sem közvetítő sajtótermékek áradata. A népművészet műfajai s az a falusi, paraszti élet, ahol tenyésztek, kimúlóban; új formák tűntek fel; a képregény, a rock, a punk, a klipek új kulturális jelenségeket hoztak létre, vannak sztárjaik, prófétáik, sajtójuk, mi több, miniszterük is akadt.
A tömegtársadalom fő problémája és veszélye az, hogy mivel lényegét tekintve fogyasztók társadalma, a szabad idő nem arra szolgál, hogy az egyén művelődjön, tágítsa a látókörét, tanuljon, hogy magasabb társadalmi pozícióra törekedjen, vagy arra, hogy többet tudjon meg a világról, hanem hogy egyre többet fogyaszszon, egyre gyorsabb kielégülést szerezzen, egyre többet szórakozzon. Ma hiába keressük a stílusegységet a társadalom, a művészet, a gazdasági élet jelenségei között. Stílustalanság van mindenütt. Hiába keressük a szellemet. Az élet lényege elsikkad. Az értékek áthelyeződnek vagy meg sem fogalmazódnak. A fogyasztói társadalom és terméke, a fogyasztóvá züllesztett egyén nem képes magára venni a világ gondját, a létezés nem érdekli, csak biológiai, önző szinten, nem akarja és nem is tudja megkülönböztetni a látszatot a lényegtől, hiszen a tálaláson múlik, mi mennyit ér, a reklámon.
A kultúra a közösséget egy kulturális örökséghez is kapcsolja, egy hierarchiába rendeződő értékegyütteshez. A fogyasztót viszont nem érdekli a tegnap, nem érdekli a múlt; a pillanat, a jelen kínálta szórakoztató termék, az idő eltöltése érdekli, a kielégülés.
Megmaradva a földművelésből vett hasonlatnál: ha a földet nem műveljük, beindul ugyan a tenyészet, de a gaz burjánzik, a parlagfű. Ha egy szellemileg lepusztult országban szabad tenyészetnek engedem a kulturális életet, ugyancsak a gaz kerekedik felül. De ne legyünk naivak: az elmúlt hét évben Magyarországon a kultúrát nem gazdátlanul hagyták, hanem tudatosan lebontották: nevetségessé teszik, meggyalázzák a magyarság történelmi jelképeit és emlékeit; megtagadják a hagyományokat; meghamisítják a történelmi tényeket, nem ápolják az emlékeket; olyan iskolai oktatást hoznak létre, amelyben elvész a tudás, az olvasás igénye és szeretete, majd elfelejtődik a szavak értelme, a nyelvre jellemző sajátságos szabályok és jellegzetességek (tárgyas igeragozás, a vonatkozó névmások rendszere, a birtokos ragrendszer, a határozóragok hármas irányultsága stb.) tűnnek el a beszédből. A televízióban vetített filmek, a tarka fedelű könyvek nem az emberi lélekben, a világ dolgaiban segítenek eligazodni, ha humorosak, nem bölcsek, nem elnézésre tanítanak az emberi gyöngeségekkel szemben, egyszerűen csak kegyetlenek vagy idétlenek, nem katarzist hordoznak, valamiféle ismeretet az életről, hanem a világot a bűn és a bűnüldözés, a szexuális szélsőségek és aberrációk terévé zsugorítják. A nyelv jelenlegi romlott állapota a tudat meghasonlott állapotáról árulkodik, a gondolkodás torzulásairól, a gondolat zagyvaságáról. Nincs folyamatos és rendszeres gondolkodás, nincs törekvés a világ értelmezésére és megértésére.
Heltai Péter szerkesztésében nemrég megjelent egy könyv a televíziózásról. A szerzők azt állítják, hogy az értékek hierarchiába rendezése, az értékhierarchia antidemokratikus. Korábban is tapasztalhattuk azt a törekvést, hogy a világunkban, a mindennapjainkban meglévő és tapasztalható alá- és fölérendeltségi viszonyokat tagadva a végtelen egymásmellettiséget állítják, egyenértékűséget, ahol Majka vagy Győzike annyit ér, mint Hölderlin, Bach, mint a pléhkannát ütögető legény. A jelenlegi hatalom szereti úgy beállítani a politikát, mint az emberekre nem tartozó, specifikus tevékenységet, ami a kivételezett emberi egyedek, a politikusok dolga. A kultúrának meg semmi köze a politikához. A pénzhiányra, újabban a válságra hivatkozva az állam kivonul a társadalom életéből, a kultúra területéről is. Ráfizetésről beszél, hasznosságról, közgazdasági fogalmakkal dobálózik, pedig Bibó István már 1940-ben figyelmeztetett: „bármennyire nélkülözhetetlen is a modern eltömegesedett igazgatás világában az eredményesség biztosítása, az eredményesség kizárólagos kultusza a szabadság és a kultúra pusztulásával jár”.
Valóban egymásnak ellentmondó két fogalom volna politika és kultúra? A politika a társadalom, az állam vezetésére, a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló közösségi vagy egyéni tevékenység, illetve az ezzel kapcsolatos eszmék, elvek rendszere. A politika módszeres, tudatos tevékenység, stratégia meghatározott cél érdekében.
A politika szó eredetét megvizsgálva azt látjuk, hogy élni az ember számára azt jelenti, hogy a hozzá hasonlók körében, vagyis a poliszban él. Az emberek közötti tér, a polisz a világunk, ebben az emberek közötti térben folyik az élet, ebben a térben születik meg és zajlik a politika, vagyis az emberek tevékenysége a poliszért. Ezt az emberek közötti teret, a világunkat népesítjük be „emberi termékekkel”, gondolatokkal, szellemi termékekkel és megnyilvánulásokkal és „emberkéz készítette tárgyakkal”, használati tárgyakkal és műalkotásokkal. Politika és kultúra tere egy és ugyanaz: az emberek közötti tér: a világunk.
Hogyan viszonyul a politika a kultúrához? A reneszánsz óta ismerjük a mecénást, a bőkezű művészetpártolót, de ugyanebben az időben az uralkodók, az államok is felismerték, hogy szerepük van a kultúra életében.
A politika és a kultúra ugyanabban a térben, az emberek közötti térben, világunkban kap játékteret. Ha az állam a kultúrát ápolja, fejleszti (vagy mint a Kádár-diktatúrában: támogatja, tűri vagy tiltja), vagy ha nem avatkozik bele, csak éppen vegetálásra ítéli, veszni hagyja: az kultúrpolitika.
Franciaországban 1959-ben létrehozták a Ministere des Affaires Culturelles-t, a Kulturális Ügyek Minisztériumát, mert ahogy minisztériuma van a belügynek vagy a külügynek, a kultúra is ügy. A klasszikus műveltségű De Gaulle, aki íróként kitűnő stiliszta és elismert szónok volt, sokszor fölelevenítette, hogy az „ellenállás, azaz a nemzeti reménység” legsötétebb óráiban két megrendíthetetlen dologba kapaszkodott: a kardja markolatába és a franciaságba. A tábornok, amikor hatalomra került, úgy vélte, hogy minden alkotónak, minden művésznek, a szellem minden emberének, bármilyen legyen is politikai elkötelezettsége, joga van arra, hogy az állam elismerje, ha kell, támogassa. A kultúra tehát minden fenntartás nélküli, korlátlan és nyilvános tiszteletre tarthatott igényt, ha ez Franciaország nagyságát szolgálta.
A kiváló író, André Malraux, az új minisztérium feje a kultúra fejlesztését egyfajta evangelizációnak tekintette, valamiféle „változtasd meg élted”-nek. A sorban létesülő kultúrházakat templomnak álmodta, a népművelőket térítő atyának. A hetvenes években aztán a francia baloldal, ’68 romboló szellemében, megkérdőjelezte az alkotás fogalmát, lerombolt minden értékhierarchiát, minden „kulturális” volt a szemükben, a legelemibb emberi megnyilvánulás is: szobortalapzatokat állítottak ki, amelyekre bárki felállhatott, ezáltal „műalkotássá” vált, amatőr zenekar, a gasztronómia, képregény, bárgyú televíziós sorozat kultúrának lett kikiáltva, ugyanazon a rangon, mint egy Wagner-opera vagy egy Shakespeare-tragédia. A kultúra „templomai” elnéptelenedtek, a tömegek inkább a televíziójuk előtt üldögéltek, és bámulták, amit kultúra címén felkínáltak nekik.
A nyolcvanas években Mitterrand, a baloldali politikus inkább humanista volt, mint szocialista (a mi „szocialistáinktól” ízlése, formátuma, embersége is elválasztja). Közismert volt kulturáltsága, klasszikus és keresztény műveltsége; érdekelte a történelem, s ez a jobboldali De Gaulle-lal rokonította. Ő is szerette és kereste a szellem embereinek, művészeknek, íróknak, alkotó értelmiségieknek a társaságát. Aki járt Franciaországban, akár Párizsban, akár vidéken, mind a mai napig pezsgő szellemi és kulturális élettel találkozik: mert a francia politikusok, akár jobboldaliak, akár baloldaliak, nem felejtették el a kultúra szó eredeti jelentését: gondját viselni, gondolkodni valamiről, ellátni, ápolni, nemesíteni, átörökíteni, tiszteletben tartani.
Magyarországon olyan sajátos helyzet alakult ki az elmúlt években, amelyik szükségessé teszi, hogy alapvető fogalmakat és feladatokat tisztázzunk, még mielő
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
