Korántsem végtelen panelnegyedek és Ceausescu megalomán álmainak gyűjteménye a Dambovita partján elterülő, közel két és fél milliós lakosságú város. Igaz ugyan, hogy a belváros ötszáz hektárját (!) eldózeroltatta a diktátor (ez volt az emberiség történelmében feljegyzett, békeidőben végrehajtott legnagyobb városrombolás!), hogy felépítsék a Nép Házát, amely a világ második legnagyobb épülete a Pentagon után (a 330 000 négyzetméter alapterületű, tizenkét emeletes, háromezer-egyszáz szobás rettenethez a párizsi Champs Élysées-nél is szélesebb sugárút vezet). A rombolás ellenére maradt a régi belvárosból (gyalog egy nap alatt bebarangolható az egész), és ezt végigjárva megérthetjük, miért nevezték ezt a várost egykor a Balkán Párizsának.
De ne szaladjunk előre, nézzük meg, hogyan juthatunk el oda. Autóval messze van (választott úttól függően 8-900 kilométer), de hálókocsis vonattal fél nap alatt odaérhetünk. A legkényelmesebb azonban a repülő, azzal egy óra az Otopeni nemzetközi repülőtér. Onnan a helyi BKV (ebben is lealázzák már Budapestet: pár éve nyolcszázötven vadonatúj Mercedes autóbuszt vásároltak) vagy taxi. Utóbbinál vigyázzunk a hiénákkal, várjuk ki a Fly Taxi sárga kocsijait, és azokkal három-négyezer forintnak megfelelő lejért bejutunk a belvárosba. A váltásnál is figyeljünk: ha meglepően jó árfolyamot látunk kiírva egy csilivili helyre, akkor nézzük meg az apró betűs részt is! E sorok íróját elvakította a különösen jó árfolyam (10 euróért 42 lejt ígértek), de csak 34-et kaptam: az apró betűkből derült ki, hogy ezt a különösen jó árfolyamot csak egyeurós érmék esetében alkalmazzák, a bankjegyeket viszont az átlagnál is sokkal rosszabbul váltják. Legyinthetnénk, hogy Balkán, de engem már Prágában is vertek át hasonló módon.
Bukarest legizgalmasabb része a Lipscani negyed, amely egykor a város fő kereskedelmi központja volt. A nevét Lipcse városáról kapta, és a négy keresztutcányi terület ma egy lüktető bohémnegyed a város szívében. Évek óta felújítják, az autókat kiszorítva sétálóutcákká változtatják az utcákat, ezért egyes részei bombatámadásra emlékeztetnek, de ha eltekintünk a sitthalmoktól, egy valóban különleges élményben lehet részünk. A város régi fénye kivillan a mállott vakolat alól, az elhagyott házakba élet költözik, a negyedet belakják a fiatalok. Kocsma, divatbolt, régiségkereskedés, kávézó és étterem váltja egymást (egy ír korcsmával szemben még magyar vendéglőt is találunk). Ha a programokra vagyunk kíváncsiak, kérjünk egyet a Sapte serii – hét este – nevű ingyenes kiadványból – ne lepődjünk meg, ha a magazin erősen emlékeztet egy budapesti ingyenes programújsághoz, hiszen egy Budapestről odaköltözött hazánkfia készíti.
Ebben a városrészben van a város – és talán az ország – leghíresebb étterme, az irodalmárok egykori kedvenc helye. Az 1879-ben megnyílt Carul cu Bere (sörösszekér) oszlopok, boltívek, csillárok, falépcsők kavalkádja. Tőle nem messze találjuk a Stavropoleus-templomot és a takarékszövetkezet eklektikus székházát is – utóbbinak neoklasszicista homlokzatát egy XIX. századi neves francia építész, Paul Gottereanu építette.
A város legelegánsabb utcája a Calea Victoriei – ide sokkal hamarabb megérkeztek a nagy nemzetközi luxusmárkák, mint hozzánk az Andrássy útra. Itt luxusszállókból is jó a felhozatal, a hipermodern Novotel City Center acél- és üveg- épületét például az egykori Nemzeti Színház homlokzata mögé építették, bizarr kapcsolatot alkotva múlt és jövő között.
Ha már a hoteleknél tartunk, errefelé nem olcsó a szállás. Én az Odeon Színház melletti, négycsillagos Ramada Majesticben fogtam ki egy világhálós akciót, így került nyolcvan euróba a szoba, de utcáról beesve négyszer ennyit (!) kellett volna fizetnem. Ha már az elegáns részeknél tartunk, a Román Ateneum háta mögött van a helyiek által nagy becsben tartott Menuet étterem, amelynek színromán tulajdonosa – aki mellesleg a román turisztikai szaksajtó legismertebb figurája – egy ideje úgy döntött, a magyar konyhára specializálódik. Az étterme tele van – amióta a világ kinyílt a románok számára is, Nyugat-Európa felé tartva sokan megállnak a magyar csárdáknál, és megszerették az ételeinket.
Az írás elején említettem Ceausescu megalomán elképzeléseit – ma már turistalátványosságnak számítanak a befejezetlen álmok is. Soha nem készül már el a nemzet menzája (az orwelli terv szerint itt etették volna a főváros teljes lakosságát), félbemaradt a nemzeti könyvtár is, de akad, ami illett az új kor elképzeléseibe. A köznyelv szerint csak az éhség cirkuszainak nevezett óriási szocialista bevásárlóközpontok torzóiból mi mást, mint plázát épített a leleményes – kapitalista – utókor.
Rengeteg templom, érdekes múzeumok, hét tó, a város határában pedig az összes romániai tájegységet bemutató falumúzeum van a város szebbik oldalán – a másikat pedig koldusok, utcagyerekek, kóbor kutyák foglalják el, és hamisítatlan balkáni hangulat harsogó mulatós népzenével, a mititei nevű grillkolbászkával és olcsó sörrel. Bukarest mindenképpen megér egy hétvégét – tartozunk ennyivel a saját előítéleteinknek is.
origo.hu
Gyermeknapra üzent a miniszterelnök
