Ismét az integráció irányába tett egy lépést a búcsúzó évben az Európai Unió. Nem először. Már a Római Birodalmat, majd ezt követően a Német-római Császárságot vagy akár Napóleon hódításait is tekinthetjük a közös civilizáción alapuló európai térség valamiféle egyesítésére irányuló kísérletnek. A nemzetállamok erősödése és a XX. század két véres háborúja azonban egy időre háttérbe szorította az Egyesült Európáról szőtt álmokat. A második világháború után az ideológia állította élesen szembe a kontinens két felét. A valódi integráció esélye 1990 után teremtődött meg, s nem kis késéssel, de a XXI. század elejére fel is gyorsult ez a folyamat.
Az integráció felé lökik az uniót a gazdaságtól az ökológián át a biztonságig ívelő globális kihívások, mint ahogy azok az egyesült Európa által kínált előnyök is, mint az átjárható határok, a közös valuta vagy a munkaerő szabad áramlása. Világpolitikai szempontból is indokolt lenne a szorosabb, ráadásul nemcsak az EU-n belüli, hanem az egész kontinenst, benne Oroszországot is érintő öszszefogás. A felemelkedő Kínával egyébként aligha lehet felvenni a versenyt. Az ellenkező irányba hatnak az erős nemzetállami háttér, az ebből fakadó eltérő érdekek, és sok esetben nem segíti az integrációt a konfliktusokkal terhes történelmi múlt sem.
Bár az elmúlt évek történései egyre többeket ébresztettek rá arra, hogy még az EU leggazdagabb államai sem képesek egyedül megbirkózni az olyan globális kihívásokkal, mint a klímaváltozás vagy a pénzügyi válság, a tagok legfeljebb a szorosabb kormányközi együttműködésre hajlandók. A szorosabb politikai együttműködésre azonban a kontinens nem felkészült. A föderatív Európa, egy szuperállam felé tett minden lépés megrettenti a többséget. Jól mutatja ezt, hogy a tagállamok menynyire megijedtek még a kínok közt kiizzadott, az évek során jócskán felvizezett európai szerződés kínálta perspektíváktól is. A hegyek egeret szültek, Európa pedig továbbra is arctalan, víziók nélküli, helyben járó, laza közösség.
Nagy baj, mert a belső megújulás elmaradása a rohamos léptekkel átalakuló világban egyenlő a lemaradással, a geopolitikai értelemben vett marginalizálódással, ami azt is jelenti, hogy Európának egyre kevesebb lehetősége lesz arra, hogy a maga képére formálja a világot, s az értékelvű politizálás tényleg csak elhalkuló, szép szólam marad. Jó példa erre a koppenhágai klímacsúcs, ahol az öreg kontinens az egyik fő kezdeményezőként is csalódott balekként asszisztált végül a szánalmasan sivár kompromisszumhoz.
Az óvilág geopolitikai szempontból a második világháború óta csak árnyéka önmagának. Hanyatló birodalom, amelynek egykori fényét ilyenkor szokásosan csak a jólét fennmaradása idézi. Katonai szempontból azonban már régen az Egyesült Államokra szorul, s jó ideje nem beszélhetünk a kulturális dominanciáról sem, mint ahogy egyre inkább elpárolog a technológiai előny is. Eközben rohamos tempóban öregszik, ami szintén a szép álommá szelídült lisszaboni stratégia által helyesen a középpontba helyezett versenyképességet csökkenti.
S miközben az Európai Unió beleragadt a fontolva haladás, a kompromisszumok mocsarába, az idő egyre fogy. Európa uralma ugyanis ma csak a szép múlt, s már Amerika évszázadát is elhalványítja a reflektorok középpontjába kerülő Ázsia. Európa rohamosan csökkenő befolyását jól mutatja, hogy már az amerikai elnök sem tartotta fontosnak, hogy megjelenjen a berlini fal leomlásának évfordulós ünnepségein.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
