(mi a béke )

kristóf attiÉn nem tudom, hány éves koromban hallottam először azt a jelszót, hogy „gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded”. A vas és a fém nyilván a rigmus kedvéért szerepel úgy ebben a szövegben, mintha más-más entitást képviselne, de bennem a különbözőségre utaló, és mély nyomot hagyott, a réz, a bronz, az alumínium, az ólom előkelőbb színben tűnt fel, s ebben volt is valami, mivel ezeknek a fémeknek kilójáért jóval többet fizetett a MÉH, mint a vasért.
A felhívás ellenére sohasem gyűjtöttem fémet, bár a béke szó mindig valamiféle visszhangot keltett a szívemben. Tehát elvileg meg kellene értenem azokat, akik a fenti jelszót létük vezérfonalává tették, s mint gyűjtők és felvásárlók a legkülönbözőbb helyeken fellelhető vasakból és fémekből békésen élnek. A béke védelmére tagadhatatlanul az úgynevezett lomtalanítás a legalkalmasabb. Csopakon számos ilyen akciót éltem át, amikor a békeaktivisták konzekvensen főnöknek szólítottak, a nyaralónk előtt kihelyezett limlom között turkálván némi fém után. Ilyesmivel azonban csak ritkán tudtam nekik szolgálni. Egyetlen nagy fémtárgy van a birtokomban, egy alumíniumcsónak. Nem tudom, hogy hulladékként mennyit adnának érte, de csónaknak annyira ronda, hogy nincs az az elszánt tolvaj, aki ellopná. Alumínium voltát kitűnően leplezi, úgy néz ki, mint egy kagylókkal belepett korhadó mosóteknő. Így hát telente nyugodtan ott hagyom a parton, bár igazából az sem lepne meg, ha egyszer mégiscsak lába kelne.
Mindenesetre azzal nem vagyok tisztában, ha már a „lába kelésnél” tartunk, hogy miként szolgálja a békét, ha valaki mondjuk felszed fél kilométer vasúti sínt, leszerel egy hidat, s értékesíti a fémgyűjtőtelepen. Most – bizonyos szárnyvonalak megszüntetésével – nyilván sok haszontalan vasféleség hever a földön, csak le kell hajolni érte. (Itt jut eszembe: Obama vajon a fémgyűjtésért kapta a Nobel-békedíjat?)
Mindebből, amit itt leírtam, az derül ki leginkább, hogy a hajdani jelszavak és jelmondatok mély nyomot hagytak bennem, miként a lomtalanításkor csodaautókon megjelenő „gyűjtők”-ben is. A béke volt gyermekkorom központi témája. Ezzel kapcsolatban ma is gyönyörű költői sorokat tudok idézni: „A béke katonája minden fa, / amely az Alföld homokján lombosodva / varázsol kerteket. A béke katonája mind, ki a tárnát vájja, / épít, követ hord, csépel, traktort vezet.” Mivel gyermekkorom a legcsodásabb zsarnokság idejére esett, azt kell hinnem, hogy a béke szóval nagy visszaélések történtek, közel akkorák, mint a szabadság kifejezéssel. A zsarnoki ármány két legkedveltebb szava ez. A kommunista érdekszférát béketábornak hívták, egykor volt kedvenc képeslapunkat Béke és Szabadságnak nevezték, „legkedveltebb” napilapunkat ma is a szabadság utónév illeti.
Pedig a béke és szabadság transzcendens eredetéhez kétség aligha fér. Ez a földi lét talán két legnemesebb eszménye is. A béke szó visszhangja szívemben, amiről fentebb beszéltem, kettős értelmű. Miként kétséggel tölt el, ha egy álliberális a szabadságról beszél, a békeszólamoktól is idegenkedem. A politikusok – szorult helyzetben – az emberek békevágyára apellálva, szeretnek megbékélésről, együttműködésről beszélni. Mintha a politika, az élet sok más dolgához hasonlóan, nem szüntelen küzdelem volna, mintha a demokrácia nem ezt a küzdelmet szentesítené a többpártrendszerben.
Magyarországra az elmúlt években egyáltalán nem illett már a béketábor kifejezés, annál inkább dívott a fémgyűjtés, a tolvajlás egyik formája, a megélhetési bűnözés szabadsága.
Hogy a béke és a szabadság szó mikor nyeri vissza igazi értelmét, én nem tudom…