Robbanás

Sokfélék vagyunk, sokfélék a reakcióink is, de abban biztos vagyok, hogy ha valakit az éjszaka vége felé egy hatalmas erejű robbanás ráz fel álmából, először egy pillanat alatt végigpereg előtte talán egész élete, majd ha magához tért – már menekülés közben –, a detonáció okairól, netán annak felelőseiről fog gondolkodni. Különösen akkor, ha a robbanás nem valamelyik háborús övezet frontvonalán, hanem egy jó állapotú, frissen felújított belvárosi házban történik. Annyi rettenetes dologról hallunk manapság, rablásokról, gyilkosságokról, gyújtogatásokról, hogy szinte már csodálkozni sem nagyon lehet egy ház felrobbanásán. Ahhoz azonban nemigen vagyunk hozzászokva, hogy mindez 2010 elején a főváros kellős közepén történjen.
Ott szerencsére ritkább az ilyesmi: kevesebb a terrorista, a bandaháború, a bűnözés – vagy ha ez nem is igaz, hát akkor legalább, valami titokzatos ok miatt, a kis hazánkban tevékenykedő alvilág a városközpontban ritkábban szokott feltűnő jeleket hagyni működéséről, mint egy elhagyatott külvárosi területen. Ennek ellenére, ha V. kerületi lakásomban robbanás vinné el fejem fölül a tetőt, először biztosan rá gyanakodnék: az alvilágra, a terroristákra – és közvetve a romló közbiztonságra, a kerületi és a fővárosi önkormányzatra, a rendőrségre. Egyszóval mindenkire, aki csak felelőssé tehető.
Csak magamra nem. És a szomszédaimra sem. Rájuk egyébként más alkalommal sem igen gondolnék, hiszen nem is ismerném őket. Nemigen lenne alkalmunk találkozni, hiszen reggelente mindannyian sietnénk dolgozni, estefelé pedig, amikor fáradtan hazaérünk, ugyan kinek lenne kedve szomszédokkal bíbelődni. Látásból talán ismerném őket, tudnám, hogy az alattam lakó zárkózott hölgy egy nagy közlekedési cég személyzetise, a mellettem lakók éppen most vettek új autót, a tetőtérben pedig egy bogaras idős bácsi lakik; ennyit tudnék róluk, többet nem. Elmormognánk egy-egy fáradt jó napotot is, amikor találkoznánk a liftben, előreengednénk egymást az ajtóban, de ennél többre nem lenne energiánk.
Nem tudom, mióta élnénk így. Úgy érezném, hogy mindig is így telt az életem, és így telt el már a ház előző nemzedékéé meg az azt megelőzőé is. „Közönyös a világ… az élet / Egy összezsúfolt táncterem, / Sürög-forog, jő-megy a népség / Be és ki, szűnes-szüntelen. / És a jövőket, távozókat / Ki győzné mind köszönteni!” – írta Arany János 1851-ben. Már akkor sem volt sokkal jobb a helyzet, már akkor is riasztó volt a közöny. Talán azóta ül rajtunk ez az átok, hiszen amikor Arany versének születésénél harminc évvel korábban, a XIX. század első felében a költők magányosságról panaszkodtak, az az érzés egészen mást jelentett: bánatot, kitaszítottságot, fájdalmat – de nem keserű, megváltoztathatatlan és mindenkit érintő létállapotot. És száz év biztosan eltelt már azóta, hogy az itt meg a kőrengetegben máshol lakók érzik, tudják, változtatni kellene. Nem tetszik nekünk ez a világ, érezzük a kockázatait, de a felismerésen túl nem tudunk vagy nem akarunk tenni semmit. Még nevet is adtunk a dolognak: elidegenedés.
Csak ha néha valami rendkívüli esemény robbantja szét hétköznapjainkat, ha a zárkózott nagymamát váratlanul letartóztatják, ha a tetőtérben lakó bogaras bácsi gázpalackja lángra lobban, ha a szomszéd új kocsijára rádől a házunk homlokzata, akkor nézünk végig tanácstalanul az életünkön. Szétnézünk, elmerengünk rajta, hogy semmit sem tudunk a néhány méterrel arrébb élő családról, aztán visszaköltözünk a robbanás után felújított házba, reggel sietünk dolgozni, este fáradtan beesünk az ajtón, és ismét gondosan a helyére toljuk a reteszt.