A mai bárdok tanácsadó testületekbe mennek

Vidéki színház frissen kinevezett igazgatójának nyilatkozatából idézek: „Nem szeretnék kísérletezni a nézőkkel, a társulattal… Reményt mutató történeteket kell átnyújtani a nézőknek, hogy tudatosodjon bennük, érdemes küzdeni, érdemes végigjárni az utat, amely kiszabatott. Nem szabad az élet értelmetlenségét, a vegetációt és a nihilt hangsúlyozni. A boldogság felmutatása hiányzik a színházakból, az a feladatunk, hogy ezt az utat kialakítsuk.” S aztán sorolja az évad még hátralevő bemutatóit: A bugyogó című polgári vígjáték, Benedek Elek mesejátéka és a Csárdáskirálynő. Az örökifjú Honthy Hanna ugyan már nem fog szerepelni a darabban, mégis az az érzésem, hogy „mi ezt már átéltük egyszer”. Anélkül, hogy kételkednék a direktor jóhiszeműségében, arra gondolok, mégis kinek a boldogságát akarja felmutatni?
Itt van egy, az utolsó húsz évben is becsapott, megalázott, kirabolt, lesütött szemű ország. Nincs nap, hogy a közvetlen környezetében vagy a médián keresztül a képébe ne röhögjenek: ezt is megtettük, megtehettük veletek. 2006 őszén drasztikusan beláttatták vele: jobb, ha hazamegy és tévén nézi az Erkölcstelenség és politika című végeérhetetlen szappanoperát és a Vacsoracsatát. Ha megteheti, elmegy egy kis boldogságért a színházba vagy a moziba, ahol romantikus vígjátékokon andalodhat el.
Színházanként elvonnak ötvenmilliót egy évadban, a Nemzeti Színház bankhitelt vesz fel, a színészek saját ruháikban játszanak. A bugyogó és a Csárdáskirálynő legalább behozza a nézőt. Mégsem hiszem, hogy ez a Kádár-rendszerből ismert boldogságfelmutató kultúramodell lenne ma időszerű.
Az utóbbi húsz évben rendkívüli változásokat élt át nemcsak Kelet-Európa, de az egész világ. Megszűnt a kétpólusú világrendszer, ölünkbe hullott a vadkapitalizmus, amelyről hamar kiderült, „nem ilyen lovat akartunk”.
Hol vannak azok a könyvek, színdarabok, filmek, amelyek az ország morális válságát tudatosítanák, okait feltárnák és egyáltalán figyelmeztetnének arra, hogy az ember morális lény? Választania kell értékek között nap mint nap. A Kádár-kor „sors, nyiss nekem kiskaput” kisszerű túlélési ideológiájával a választásra való igényt és képességet ölte ki az emberekből. Fél évszázadig hazugságban éltünk, s nagyon kevesen vállalták az igazságot. A balul sikerült rendszercsere nem hozhatott erkölcsi feleszmélést. Túl gyorsan és átláthatatlanul történt minden. Nagy Imre és társai újratemetésekor, a köztársaság kikiáltásakor az emberek morális érzéke elégtételt kapott, de aztán gyorsan felismerték, hogy az új magyar demokráciával nincs minden rendben. Egy igazi demokráciában a hatalmon lévők tettei átláthatók, megvitathatók és nyilvánosan értékelhetők. A politikának elsősorban a felelősség, a következmények tudományának kellene lennie, s mi itt élünk egy következmények nélküli országban, ahol a szó szoros értelmében minden eladó.
Ha kilábalásra törekszünk a morális válságból, akkor nem lehet nem számon kérni a művészettől és a kultúraközvetítéstől az igazmondást. Az igazság nem orvosság, amelyet cseppenként kell adagolni. Ez a csepegtető módszer a televíziók társalkodóműsoraiban szokás, ahol úgy teszünk, mintha beszélnénk valamiről, s a néző hajlamos azt hinni, hogy van nyilvánosság. Ezen a téren már utolértük Amerikát, mert amit Molnár Tamás filozófus az amerikai állapotokról ír, az nálunk is érvényes: „felszínes és hamis nyilvános diskurzusban és vitában módszeresen tagadják, említés nélkül hagyják, hazug módon mutatják be vagy leplezik az igazi problémákat és a mélyen fekvő okokat. Törékeny társadalom ez, amely egy álkonszenzusra épült, ahol a valamely kisebbség vagy nyomásgyakorló csoport vagy titkos elit számára káros igazság kimondása tilos… egyetlen társadalom sem engedheti meg magának, hogy kizárólag az önmagának való hazudozás állapotában éljen. Lenniük kell prófétáknak, költőknek, művészeknek, remetéknek vagy szokratikus filozófusoknak, akik kimondják, hogy a király – a teljes közösség – meztelen vagy bűnös.” Molnár Tamás szerint Amerikában néhány regényíró tölti be ezt a szerepet.
És nálunk, ahol a művészértelmiség is a morális megsemmisülés állapotában van – tisztelet a kevés kivételnek – ki tölthetné be ezt a szerepet? Az értelmiség 1989 után feladta egyetlen fegyverét, a szolidaritást, s a szellem szolgálata helyett a pártok szolgálatát választotta. Ezzel valójában megszűnt értelmiségként funkcionálni. „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd: / De egy se birta mondani / Hogy: éljen Eduárd.” Nálunk a bárdok lángsír helyett inkább tanácsadó testületekbe mentek, s ott nem mondhatnak mást, mint „éljen Eduárd”, különben oda a pozíció, a honorárium, a kitüntetés. A felszínes és hazug nyilvános diskurzusból az igazság felé elmozdult ugyan néhány művész, de visszhangot nem kelthetett, mivel ez legkevésbé sem érdeke a kétpólusú nyilvánosságnak. Ha az úgymond nemzeti oldalon születik egy érték, arról a másik oldal tüntetőleg nem vesz tudomást, agyonhallgatja. A liberális értelmiség pedig olyan módon veszítette el hitelét, felsorakozván az őszödi beszéd és az ügynökök mellett, hogy még pártja is felmorzsolódott. A két kézen megszámolható, mértékadó, független értelmiség pedig örülhet, ha nem hal éhen, nemhogy médianyilvánosságot lenne képes maga mellé állítani. A közszolgálati televízió, amely az utóbbi húsz évben egy napig sem tudott funkciója szerint a köz szolgálatában működni, a múltjából agonizál. Ha szakítani akarunk az önmagunknak való hazudozás állapotával, akkor a művészetnek nem a boldogság, hanem az igazság felmutatására kell törekedni és a kultúra közvetítésért felelősöknek ezt kell támogatniuk. S ez alól szegénységünk sem adhat felmentést. Nem lehet, hogy a támogatási rendszer alapja ne az legyen, hogy melyik mű ér többet, amelyiktől száz ember okosabb lesz, vagy amelyiktől ezer butább. Itt állunk és mást nem tehetünk.

A szerző kritikus, szerkesztő