Globalizált, sikerorientált világunkban az Athletic Bilbao szembe megy a korszellemmel, nem kér se az idegenlégiósokból, se a spanyol játékosokból, de a január 16-i bajnokin így is megverte a világ legdrágább futballistáit leigazoló, amúgy ősellenség Real Madridot, és most is a középmezőny elején, a hetedik helyen áll. Ha meg akarjuk érteni ezt a klubot, meg kell ismernünk a baszkokat is: elszigetelt népcsoportról van szó, amely a Pireneusok nyugati részén, a francia–spanyol határ két oldalán él, egyetlen nyugati, de nem indoeurópai népként. Nyelvük tisztázatlan eredetű, sokat küzdöttek a megmaradásáért és a területi autonómiáért. Büszkék a nemzetükre, őrzik a hagyományaikat, ennek a nemzeti büszkeségnek az egyik legszebb ékköve a futballklub, míg egy másik az Euskaltel kerékpárcsapat, ami szintén csak baszkokra építve indul évente a Tour de France-on.
Az Athletic Bilbao történelme igen fényes, az 1888-ban alapított klub nyolcszoros spanyol bajnok, 24-szeres kupagyőztes, stadionját, a San Mamés-t a többségében katolikus szurkolók katedrálisnak nevezik. A szentélyt egy valódi szentről, az oroszlánok elé vetett, de a ragadozókat megszelídítő Szent Mammes-ről nevezték el, a klub szurkolói azóta oroszlánoknak nevezik magukat. Nem meglepő módon magyar vonatkozást is találunk Bilbaóban, Hertzka Lipót a két világháború között három éven át edzette a csapatot – a játékosokkal ellentétben szakvezető bárhonnan érkezhet –, és amikor a Bilbao 1956-ban először indult a BEK-ben, a legendás, szétesés előtt álló Honvédot is legyőzte. Az a két nyolcaddöntő volt Puskásék utolsó tétmérkőzése, majd elindultak a rezsim által illegálisnak tartott brazil túrára.
Visszatérve a baszkokhoz, bár attól féltek, hogy Franco rendszerében eltiporják a klubot – hiszen a polgárháború során végig a köztársaságiak mellett harcoltak, és a stadionban katonákat is toboroztak –, nem történt semmi retorzió, így jöhetett el a második aranykorszak a hatvanas években. Azóta már a kiesés réme fenyegette a bilbaóiakat, ennek ellenére az alapítás óta megszakítás nélkül az élvonal tagjai. 1998-ban a francia Fernandez irányítása mellett ezüstérmet szereztek a Barcelona mögött – a BL-címvédő Real Madrid negyedik lett –, míg tavaly eljutottak a spanyol Király Kupa döntőjéig. Újra és újra felmerül a kérdés, hogy a hagyományok vagy a nagyobb siker közül melyiket válasszák, de a pártoló tagok – akik szavazati joggal rendelkeznek – a másodosztályt jobban elviselnék, mint a légiósokat.
Ez az a nemzeti, érzelmi kötődés, amit a klub még aktív legendája, Joseba Etxeberria így fejezett ki: „Mi, játékosok az Athletichez kötődünk, nem a társakhoz, vagy a körülményekhez, nem váltunk évről évre csapatot.” Az 53-szoros spanyol válogatott labdarúgó nem a levegőbe beszélt, 1995 óta játszik a klubnál, és erre az idényre lemondott a teljes fizetéséről. A baszk futballistáknál az „ez álmaim klubja” nem üres szólam, ilyen játékos lehetett a legendás Rafael Moreno Aranzadi – becenevén Pichichi – is, aki rövid, de eredményes pályafutása alatt végig a baszkokat szolgálta, 170 meccsen 200 gólt szerezve. Az 1921-ben, 29 évesen tífuszban elhunyt játékosról nevezték el a spanyol gólkirályt megillető Pichichi-trófeát – amit a mi Puskásunk négyszer is elnyert.
Az Athletic azóta gazdasági tényezővé vált, az idei büdzsé 59 millió euróra rúg, igaz, ez még mindig csak kilenced része a Real Madridénak. Szükséges a tőke, mert egyre kevesebb gyerek közül választhatnak, míg a húszas évek végén a spanyolországi futballisták 56 százaléka baszk volt, ma ezt csak 10 százalék mondhatja el magáról. A játékosok nagy része örökké hűséges marad, de vannak ellenpéldák, így Del Horno, aki nem tudott ellenállni a Chelsea hívásának, a magas fizetésnek, és elhagyta nevelőklubját. Más válogatottakat – Yeste, Iraola, Llorente – hiába kerestek meg időről időre, ragaszkodásuk erősebb volt az anyagi érdeknél. A Bilbao Baszkföldre támaszkodva a saját lábain áll, és bár pár éve megjelent egy mezszponzor, sikeres, egyedi és egészségesen nacionalista út az övé.
origo.hu
Őrizetben a „lúgos orvos” áldozatának zaklatója
