Mintha Zebegény lenne az egész világ

Szőnyi István festőművész (1894–1960) alkotásaiból rendeztek kiállítást az egri Dobó István Múzeumban. Évtizedeken át római lakásában őrizte a festményeket, rajzokat, fényképeket Szőnyi Zsuzsa, a művész lánya, aki férjével, Triznya Mátyás festőművésszel 1949-ben menekült a szabad világba. A műegyüttest 1994-ben a Szőnyi-centenáriumon a Római Magyar Akadémián mutatták be, majd 2007-ben a zebegényi Szőnyi-házban voltak láthatók.

Hungarikonok. Az egri vár Dobó bástyájában, a Hungarikonok című kiállításon is látható egy Szőnyi Istvánnal kapcsolatos alkotás. A festő – Szőnyi Zsuzsa által ajándékba adott – ecsetjének felhasználásával hozta létre Szőnyi Zivatar után című festményének átiratát Szenteleki Gábor. A kép érdekessége, hogy Szőnyi 1953-as képén egy tócsában a bezártságot jelképező léckerítés tükröződik vissza, míg Szenteleki képén egy gránátalma látható, a születés, újjászületés, halhatatlanság, termékenység ez esetben alighanem ironikusan értelmezett jelképe. A kiállítás Kárpáti Tamás újságíró magángyűjteményét mutatja be, a felhasznált és szoborba, festménybe vagy egyéb kompozícióba foglalt tárgyak között olyanok találhatók, mint például Egerszegi Krisztina úszódressze, Örkény István zsebórája, Papp László bokszkesztyűje vagy Gerevich Aladár tőre, de látható például egy számológép is, amelyet a gulág valamelyik táborában leltároztak be, s amelyet Pauer Gyula formált át műalkotássá. A kiállító kortárs művészek között szerepel például Zámbó István, Kaján Tibor, Szurcsik József. Az alkotásokról szintén kortárs írók tollából írások is születtek, és ezek a művek mellett kifüggesztve olvashatók.. A tárlat a tárgyak, a képzőművészeti és az irodalmi alkotások hármas kötődése miatt kapta az Először Együtt Egerben alcímet. A kiállítás az egri premier után a külföldi magyar kulturális központokba indul vándorútra.

Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás a szabadságot választotta, amikor 1949 februárjában, harmadszori nekifutás után sikerült átlépniük a magyar–osztrák határt. „Matyival egy szál ruhában, mint borzas menekültek csöppentünk bele a világ közepébe, Rómába” – emlékezett vissza „a nagy kaland” kezdetére Szőnyi Zsuzsa, aki férjével együtt igazi római polgárrá vált, de sohasem szakadt el az itthoniaktól. A legendás Triznya-kocsma látogatói hozták-vitték a híreket, s még fontosabb volt talán az intenzív levelezés, amely Zsuzsa és édesanyja között folyt az első másfél évtizedben. A római lakás falán pedig egyre szaporodtak édesapja képei, amelyek egy része levélben érkezett, más részüket – tíz alkotást – pedig Szőnyi István halála után Aczél György engedélyével szállíthattak ki Itáliába.
Akár sorsszerűnek is mondható, hogy a Kerti pad, amelyet a művész 1944-ben nászajándékként adott a fiataloknak, nem volt az engedélyezett művek között – a diktatúra még adni is úgy tudott csupán, hogy közben elvett valamit. Szőnyi Zsuzsáék, ahogyan írja, így is boldogok voltak, „hiszen ott volt velünk a szoba falán a zebegényi kert, Bartóky nagymama, anyám a tükör előtt, a révész Pali bácsi a Dunán, a Ruzsi tehén kis borjával, a káposztás, az esti hold a háztető fölött, a lovaskocsi, a diófák és főleg az esti vonat!” A gyermekkort idéző képek a táj és az ember szoros kapcsolatáról, a természet, a közösség, a család éltető, megtartó erejéről szólnak, olyan bensőséges hangon, beleérzéssel, hogy azok a Szőnyi-képek is a teljesség élményét adják, amelyeket nem sorolnak az úgynevezett főművek közé.
A zebegényi táj mikrorészletei jelennek meg a műveken, a fák, fasorok, vagy éppen azok árnyéka válik főszereplővé, feltűnnek a falusi házak, udvarok, a folyóparti részletek. Kiemelt figyelmet szentel a festő az ember és az állat bensőséges kapcsolatának, több munkája pedig enteriőrben ábrázolja a család tagjait, vagy épp a szoba szimbolikus jelentőségű részleteit, a kandallót, a kényelmes, szemlélődésre ösztönző biedermeier székeket. A művész nem kis öniróniával írja egyik levelében, hogy az elrontott fényképek helyett „kénytelen leszek valószínűleg kézi rajzot küldeni szépen fejlődő állatállományunkról”, amihez felesége annyit tesz hozzá: „rajzolni jobban tud”.
Valóban, néhány kis méretű temperavázlat is nagy méretű kompozíció ígéretét hordozza magában, mint például a József és testvérei vagy a Kecskék. Mások, mint Az öreg révész, a Szögesdrót, akár pontos helyzetképnek is tekinthetők a félelemnek arról a légköréről, amely az ötvenes évek elejét jellemezte, amelyben mindenki tartott mindenkitől, s nehezen nyílt meg a külvilág felé. Az 1960-ban három változatban is elkészült Az esti vonat pedig mintha csak tussal, gouache-sal, temperával készült búcsúlevél lenne a távolba. Vagy mégsem, hiszen még halála évében is festett, rajzolt a lányát Rómában meglátogató művész olyan műveket, amelyek az élet, a természet végtelenségéről szólnak, a teljességet mutatják meg a Lago di Albano fodrozódó hullámaiban, a római ciprusokban – mintha csak egyetlen, kiterjesztett Zebegény lenne számára az egész világ.