Köznapló

Május 14., péntek
Megalakult az új Országgyűlés. Volt ünnepi beszéd, eskütétel, volt székely himnusz, s amíg szólt az ének, hirtelen eszembe jutott régi szerkesztőm, K. Mi lesz, ha holnap vagy holnapután találkozom vele? Eddig írhattam róla – az övéi voltak hatalmon –, hogy csúf, gonosz kis kommunista volt.
Ki akarta törni a nyakamat.
Miatta citáltak be a pártházba, abba a véres falú Köztársaság téri épületbe, amelynek messziről érezni lehetett borzasztó kisugárzását. Addig a napig, ha utam arra vitt, átmentem a túlsó oldalra a fák közé, és elfordítottam a fejemet.
A kapus végigmért, rögtön látta, hogy idegen vagyok. Úgy közölte velem a szobaszámot, ahová hívattak, mint egy elítélttel. „Maga tehetséges, de túl őszinte” – mondta a szobaszám mögötti elvtárs. Nem titkolta: K. alkalmatlan üzemilap-szerkesztőnek, de a felesége Moszkvában végzett, ilyenformán védett ember, nem tehetnek ellene semmit. Mutatta, mit írt K. a följelentésében: legjobb lenne, ha eltakarítanának a pályáról.
„Ne aggódjék, ön marad. Majd áthelyezzük máshová” – hallottam az íróasztal mögül. Meglepett, milyen vacak az íróasztala. Az viszont jólesett, hogy a beszélgetés során egyszer sem szólított elvtársnak. (Ahogy azokban az években soha és senki – úgy látszik, az arcom, mint afféle cégtábla, elárulta, mi a kínálat odabenn.)
Szóval itt ez a kétharmad, felidézi Széchenyi mondatát, apám gyakran idézte – „az igazi erő kegyelmes” –, ráadásul K. afféle fal mellett surranó rendszerlakáj volt, nem jutott zsíros falatokhoz, a nagy gazemberektől nem fért a kondér közelébe. Mit tegyek?
Legjobb lenne mostantól egyfajta derűvel tekinteni a „régiekre”. Van rá mód, ők maguk kínálják a lehetőséget tálcán.
Itt van mindjárt az expénzügyminiszter, Veres János. Kettesével ugrált le a lépcsőn, újságírók elől menekült – a saját székházában. Csak néztem, tényleg ő az? Lehetetlen. A szocialisták nem járatják le magukat azzal, hogy egy nyulat javasolnak alelnöknek a rangos európai bankhoz. A rohanó pártatléta valaki más lehet.
Pedig nem. Ő volt az.
Ha a nyírbátoriak látták – ott a választókörzete –, Veresnek politikusként vége. Nevetségessé tette magát, és a nevetségesség öl. Mutatni fogják őt is, mint Brezsnyev és Honecker csókját a plakátokon. Nem a vihogó Zuschlag, nem is a nyakropogtató Hagyó lesz a jelképe annak, hogyan múlt el a régi dicsőség. Veres Jánost fogják mutatni százszor.
Látjátok?
Így menekültek az elvtársak.
Most már csak azt nem tudom, mit mondjak K.-nak, ha szembejön velem az utcán. Hiszen azt is arroganciának fogja tartani, ha megkérdezem tőle, hogy van. Mind ilyenek. Meg vannak sértve.
Kapja meg mindenki, amire rászolgált.

Május 15., szombat
Az ember nem úgy gondolkozik, ahogyan a világháló működik: beütünk a billentyűkön egy nevet, és az elénk önti, mint valami szörpautomata, amit beletápláltak, s mi eldönthetjük, hogy azt kaptuk, amit vártunk, vagy sem. Ha valakinek így működik az agya, ha csak egy irányba tud haladni, nem fogja megismerni a csapongás, a kalandozás gyönyörűségeit.
Pedig ez olyan ajándék, ami egyenesen Istentől való!
Mi bizonyítja?
Maga a teremtés.
Először Isten az eget és a földet alkotta, és nem óhajtotta megismételni a produkciót. Jobbnak vélte, ha elválasztja a sötétséget a világosságtól, majd gondoskodott arról, hogy külön legyenek vizek s („a száraz”) partok is. Így csapongott hét teljes napon át.
Ha Isten az Írás szerint ebben lelte kedvét, a szörpautomataként működő agyakból hiányzik valami. Valami égi. De hiányzik a földi rész is. Hisz az éghez mindig azok voltak közelebb, akiknek a föld jelentette az életet. A kételkedők tekintsék meg a világhálón vagy albumban Millet festményét, az Angelust.
Hogy mire ez a sok beszéd?
A csapongás örömét szeretném megosztani.
Az történt, hogy egy lapban találkoztam Marianne von Werefkin nevével. Sosem hallottam róla. Egyedül őt lehet Csontváryhoz hasonlítani, írta a szerző. Nocsak!
A festőnő 1860-ban született. Apja a Péter-Pál-erőd parancsnoka volt Szentpéterváron, anyja kozák hercegi származék, kissé meglepő, hogy katona ősökkel a háta mögött ikonokat festett. Lányuk tehetséges volt, és senki nem mondta neki, hogy a művészet vékony szelet kenyér. Az erődben hatalmas műterem, a család litvániai birtokán jókora műteremház várta. Mielőtt belevágott volna, 1880-tól magánórákra járt Ilja Repinhez, akkor ő volt a legrangosabb orosz festő. Minden jel arra utalt, hogy művész lesz a gazdag lányból, ám 1888-ban egy vadászaton meglőtték a jobb kezét.
Évekig nem festhetett. Iszonyú akaraterővel próbálta mozgatni az ujjait, hogy ismét kézbe vehesse az ecsetet. Sikerült. Ám ekkor találkozott az öt évvel fiatalabb Alekszej Javlenszkijjel.
Utóbb kiderült: a végzetével. A férfi festő, mi más is volna. A lány tanítja, támogatja, s amikor apja, az erődparancsnok meghal, jelentős cári életjáradékot kap, felkerekednek, és meg sem állnak Münchenig. Magukkal visznek szolgálónak egy tízéves leánykát. A Schwabingban, a művésznegyedben bérelnek dupla lakosztályt.
Eseménydús az életük. Rózsaszín szalonjukban alakul meg a képzőművészek Szent Lukács Testvérisége, abból nő ki a Neue Künstlervereinigung (Új Művészeti Társulás), és onnan verbuválódik a híres Blaue Reiter művészcsoport. Tagjai: Kandinszkij, Marc, Javlenszkij, Münter, Klee, Macke – remek csapat.
Ez történik a színfalak előtt. Mögötte meg az, hogy Javlenszkij, aki ugye a Werefkin papa pénzén él Münchenben, gyereket csinál az otthonról hozott tizenhét éves orosz szolgálólánynak. Az ilyesmi nem szokott jót tenni az élettárs lelkének. Marianne Werefkinnek is ártott. Néhány évre leteszi az ecsetet.
1907-ben veszi fel újra. Előbb fest expresszionista képet Kandinszkijnál, ám mielött kiélvezhetné ennek örömét, megint közbejön valami. 1914-ben kitör a háború, 24 órán belül el kell hagyniuk Németországot.
A hűtlen férfival Svájcba menekül, és ekkor jön a java. 1917-től – Lenin figyelme mindenre kiterjed – nem kap többé vastag életjáradékot otthonról. Vlagyimir Iljics döntése nagy hatással van Javlenszkijre is. Végleg elhagyja az asszonyt: Wiesbadenbe költözik.
Marianne Werefkin Asconában telepszik le, és keserves küzdelmet vív a megélhetésért. Művészeti cikkeket ír, képeslapokat fest és plakátokat rajzol. Árván, elfeledve, visszhangtalanságtól övezve hal meg 1938-ban. A lexikonok szerkesztői a legfeledékenyebbek: legtöbbje nem – a miénk sem – említi a nevét.
Jó, jó, de azonkívül, hogy képei rokoníthatók Csontváry munkáival, miért fontos itt és most ez az asszony?
Mert sorsa már-már tipikus. Annyira az, hogy két éve Kölnben kiállítást rendezett a Wallraff-Richartz Múzeum hasonló alkotótársakról. Elhagyott, megcsalt, kihasznált asszonyokról. A legismertebb talán Camille Claudel. Rodin fényének árnyékába kényszerült, s a szörnyű küzdelemben, hogy őt is elismerjék nagy szobrásznak – mert az volt –, eszét is elvesztette. Családja bolondokházába vitte, élete utolsó három évtizede ott telt.
Goncsarova és Larionov más eset. 74 évesen házasodtak össze, addig megjártak egymással mennyet és poklot. Frida Kahlo sorsa is – mint Claudelé – filmre ihletett egy rendezőt. Zajos kapcsolata Diego Riverával tönkretette az életét, bár abban szerepe volt az emigráns Trockijnak is. Egy ideig szeretője az orosz politikusnak, neve széljegyzet lesz a bolsevik párt történetében. Bekerül oda egy murális mexikói festő: Siquieros is. Kommunista küldetéstudatból ő hajtja végre az első – fölöttébb ügyetlen – merényletet Trockij ellen.
Itt tartottam a szellemi kalandozásban, amikor arra gondoltam, miért nem lehet nálunk is izgalmas kiállításokat rendezni? Nem olyanra gondolok, mint Ditzé, az elmebeteg osztráké, aki sertésbélben turkált. S főleg nem arra a korrektségre, amellyel a Kazinczy-kiállítás álmosítja el látogatóit az irodalmi múzeumban.
Mennyivel többet ígér például az alkohol és a művészet cudar viszonya, nem felejtve ki belőle az irodalmat. Ha nem korlátozzák magyar szerzőkre – bár velük is megtelne a Műcsarnok –, betódulna számos európai bámész.
Uniós pénzekből fölépítenék a Fehér Holló egy sarkát Adyval, a havannai Floridita bár pultját Hemingwayjel, a Coupole-t Modiglianival és Kikivel, a párizsi utca virágával. (A lány már tizenhat évesen modellje volt a festőnek, aki élete vége felé egy konyakért is lerajzolt bárkit.)
Volna még néhány ötletem, de jobb, ha summázom ezt a fajta szellemi csapongást. Előnye, hogy nem kerül semmibe, mégis bejárhat vele az ember hetedhét országot. Néhány pohár jó bor pedig eljuttathat oda is, ahová sem repülő, sem vonat nem jár. A múltba.

Május 17., hétfő
Él köztünk egy Debreczeni József nevű publicista és ex-képviselőjelölt. Ma írt a Népszavába. Korábban is írt. Soraiból elképesztő gyűlölet árad, s ez a gyűlölet az írásait szakmailag egyre gyöngébbé teszi. Hovatovább értékelhetetlenné. A politika egyoldalú mámora zsákutcába vitte.
Keleti költőket kellene olvasgatnia. A török fürdők világát megpróbálnia. S ami fontosabb mindnél: Gyurcsány Ferencből kigyógyulnia. Jobbulást kívánok!

Május 18., kedd
Megállás nélkül esik. A borzasztó képeket látva szinte szégyelli magát az ember, hogy neki szerencséje van: nem áll a háza vízben. Mennyi kár ért ezreket! Vízben fuldokolnak az állataik, vízben áznak a bútoraik, s a víz csak jön, nincs tekintettel semmire.
Láttam már katasztrófát: a Szamos menti árvíz 1970-ben szörnyűbb volt, ám akit pár hónapon belül harmadszor önt el az ár, bántónak érezheti a hasonlítgatást. Igaza van. Legtöbbjüknek életművük a ház, ahol laknak.
Ilyenkor érezni, mennyire fontos szó a hajlék. S mit jelent, ha elvész.
Segíteni kell! Remélem, a szervezők értik a módját, hogy minél többen csatlakozhassunk!