Megbúvó patakok

Pécs kétezer éves életéhez majd 1900 esztendőn keresztül szervesen hozzátartoztak a Mecsek lejtőin fakadó, kristálytiszta karsztvízből táplálkozó források. A modernizációval azonban a mélyről táplálkozó vizek többségét föld alatt kígyózó csatornahálózat foglyaivá tették, természetesen kialakult útjukat eltérítették. Az utóbbi hét esőzései azonban felszínre hozták azt, amit egykor a föld alá kényszerítettek.

A város tavaly létrehozott új vízszolgáltatója, a Tettye Forrásház Zrt. arról a vízbázist „megcsapoló” épületről kapta a nevét, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági fellendülést hozó évtizedében húztak fel a Mecsek oldalában. Így a tettyei forrás kénytelen a hozamát a Ferenc József császár által 1892-ben felavatott vízhálózatba „önteni”, s csupán a felesleg távozik más úton, a ma a forrásnak tartott mesterséges „túlfolyón”.
De a hatalmas, évente több millió köbméter vízhozamú forrás ma már nem elégíti ki a szomjas nagyvárosi hálózatot, így a pécsiek a Duna vizéből is merítenek, ha megnyitják otthon a csapot. (Egyébiránt a forrásvíz minőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Pécs elhatározta, palackoz is belőle.)
Ám a tettyei víznek nem csupán az áldásait élvezik a városlakók: az átalakított forrásból feltörő áradat valódi folyóként hömpölygött végig az Európa kulturális fővárosa program keretében felújítás alatt álló – a pécsi keleti várfaltól ugrásnyira lévő – Vince utcán, a házak falait mosva, a belvárosi Ágoston téren házakat elöntve.
Nem először fordul itt elő árvíz, de a Tettye-patak évszázadokig természetes módon a felszínen folyt, s volt, mikor több ágra bomolva hagyta el az egykori város területét délen, a mai üzemterületeknél.
A patakra gabona-, lőpor- és papírmalmok, valamint tímárműhelyek települtek – a beszédes nevű Felsőmalom utcában található Várostörténeti Múzeum az egyik legjobb állapotban megmaradt tímárműhelyben lelt otthonra, a pécsi bőrgyár elődje is ebben az utcában volt.
Néhány évvel ezelőtt, az Európa kulturális fővárosa program köztérfejlesztési terveinek kidolgozásakor szóba is került, hogy felszínre hozzák a föld alatti patakokat, vízfolyásokat.
– Nem lett ebből semmi, pedig 2007-ben többször szorgalmaztam a projekt gazdáinál – mondja Kraft János helytörténész-geológus, aki évtizedek óta tanulmányozza a város vízrendszerét. – Kinevettek, nem vettek komolyan. Pedig nem csupán az elmúlt napokban látott pusztítás megelőzése miatt lett volna ez fontos, hanem a város mediterrán hangulatához is hozzátartoznának a csörgedező patakok, vízfolyások.
Kraft János szerint a Monarchia idején a tettyei forrást egy barlangos víztározó rendszerbe terelték. A Vince utcai áradat pedig talán megelőzhető lett volna, ha megfelelően karbantartják a rendszer vészleürítési részét, illetve ha utat engednek a felszínen a Tettye-pataknak. A Pipacs utca és Gyöngyfa utca környékén – ahonnan a lakókat is ki kellett költöztetni – viszont a Pécs alatt elnyúló medence feltöltődése okozott károkat. Itt is megelőzhette volna a bajt a jól működő, a terület beépítése előtt meglévő lecsapolóárok-rendszer.
A szakember szerint a keleti városrészben található Május 1. utcában szintén súlyos károkat okozó – autókat borogató, hidat romboló – Meszes-patak esetében is hasonló volt a helyzet, azaz a karbantartás hiánya is hozzájárult a bajhoz. (Megjegyezendő, hogy ez utóbbi esetében az illegálisan lerakott szeméthalmok duzzasztották fel a vizet egy meddőhányó alatti áteresznél, a szemétgátat szakította át a nyomás.)
Kraft János szavai nyomán egy másik Pécs bontakozik ki a szemünk előtt: egykor vízfolyások csörgedeztek a már kővel borított Széchenyi téren, s a nyugati városfal mentén, a barbakán mellett is víz folydogált, s a Bálics-völgyben is volt patak – ám a városi források kincseit most a csapadékelvezető rendszer viszi el Pécs alatt.
A hálózatot az 1930-as években hozták létre, s azóta egyre több hordalék került, kerül be a rendszerbe, a szelvények így leszűkülnek, de ahol a víz utat talál, ott kitörhet.
További gond, hogy Pécs alatt kiterjedt – a köztudatban sokszor tévesen katakombáknak nevezett –, több kilométer hosszú, a török idők után kiépült pincerendszer húzódik. A pincék egy részét a város is használja, különböző vezetékeket visznek bennük. A másik részük különálló egységként ma is használatban van, de tetemes hányaduk feltáratlan, ismeretlen – sokszor egy-egy útbeszakadás tanúskodik a létezésükről. Csakhogy a hetvenes évektől az lett a bevett gyakorlat, hogy a pincebeszakadások nyomán megnyílt üregeket betonnal töltötték fel, ezzel a módszerrel viszont a víz felszín alatti útja elé építettek akadályt. Így az esővíz a betonakadályok mellett keresett magának járatot, újabb üregeket mosva ki, majd a kialakult üregek ismételten beszakadtak.
Az ítéletidő megmutatta, hogy a város időzített „vízbombán” ül. Mindezek mellett az is lényeges, hogy részben megváltozott a völgyek nyomvonala a beépítettség miatt, így a természetes vizek lefolyásának útjába „gátak” kerültek. A föld alatti vízfolyásokat pedig nem ismerjük, azokat csak a kőzetek, a terepviszonyok befolyásolják.
– Rejtetten megmaradnak az eredeti vízmosások, így egy adott területen hiába hiszszük, hogy eltűnt a felszínről a víz, az néhány száz méterre pincéket moshat el – mondja Kraft, aki szerint a város nem veszi figyelembe durva beavatkozásaival a Pécs alatti hidrológiai rendszert.
Több mint 1900 éven keresztül a város népe, az ivóvízhálózat a Mecsek oldalában lévő, belvároshoz közeli forrásokat, nem a nyomóvezetékes rendszert használta. Úgy tűnik, a természetes „kutakat” – a Széchenyi tér feletti Kaposvári-forrást, a Tettye-völgyben fekvő, valamint a bálicsi forrásokat – elfelejtette a baranyai megyeszékhely.
Most azonban ismét megmutatták magukat, jelezve a városépítőknek, hogy nem hagyhatják figyelmen kívül őket.