Egy egész hónapon át tartó varázslat

Ha nem szentségtörő a párhuzam, négyévente, e május végi, illetve kora nyári napokban a labdarúgás adventjét éljük: egyre emelkedettebb hangulatban várjuk a világbajnokság eljövetelét. Az idén június 11-ig, mert ekkor veszi kezdetét a Dél-afrikai Köztársaságban a tizenkilencedik futball-vb. Az esemény nyolcvanéves története során az emberiség legnagyobb szabású és leglenyűgözőbb játékává vált, hiszen kereken egy hónapon át, harminckét nemzet aktív és további, mintegy száznyolcvan irigykedően, sóvárgóan passzív részvételével zajlik, egészen a július 11-i végkifejletig. A rajtig hátralévő két és fél hétben napi rendszerességgel közlünk esélylatolgatásokat, csoportelemzéseket, interjúkat, hogy az első „tudatos” vb-jére készülő hazai szurkolói generáció is megérezhesse: miből marad ki. Azaz maradunk, lassan negyed évszázada.

Azóta felnőtt itthon egy korosztály, amelynek fogalma sem lehet arról, mit jelent, ha ott van a magyar válogatott a vb-n. Személyes élmény híján ez elképzelhetetlen. Még ha nem is játszik a csapatunk döntőt, mint 1938-ban és ’54-ben, vagy akár negyeddöntőt, mint ’62-ben és ’66-ban. Talán Disztl Péter, az 1986-ban, Mexikóban járt kapus fogalmazta ezt meg legfrappánsabban magazinunk, a Sport7fő hasábjain, amikor kijelentette: „ha azt mondják, Petya, itt a repülő, szállj fel, kapsz kilenc gólt, de kint lehetsz a vb-n, azt válaszolom, azonnal induljunk.”
Csakhogy mi most sem megyünk sehova. Ellentétben tizenhárom európai alakulattal, amelyek közül három is a szomszédunk – Szerbia, Szlovákia, Szlovénia –, és nagyhatalomnak éppen egyik sem nevezhető, semmiféle tekintetben sem. Kétségünk viszont ne legyen: egy egészséges lelkületű „tót atyafi” manapság nem azon rágódik, vajon ki nyeri odaát június 12-én a parlamenti választásokat, sokkal inkább azon, sikerül-e június 15-én megverni Új-Zélandot, majd 20-án Paraguayt, mert ha igen, Szlovákia bejuthat a legjobb 16 közé!
Onnan tovább azonban már aligha, mert a labdarúgó-vb-n a törvényszerűségek tort ülnek a véletlen felett, az erő és a képesség felülüti az egyszeri nekibuzdulást vagy a szerencsét. Az elmúlt nyolc évtizedben akadtak egy-két mecscses hősök (Koreai NDK, Algéria, Kamerun, Nigéria), arcátlan támogatásukat jól használó házigazdák (Chile, Koreai Köztársaság), de vb-címet mindösszesen hét náció tudott nyerni. Közülük is kettő csupán a saját országában (Anglia, 1966, Franciaország, 1998), egy réges-régi bajnok (Uruguay, 1930, 1950) pedig annak köszönheti részvételét, hogy Dél-Amerika kvalifikációs lehetőségei még mindig a legkedvezőbbek.
A pillanat varázsa, amint egy klasszis kajakos vagy úszó háromszor két percnyi, pattanásig feszített koncentrációval és hajrával olimpiai aranyérmes lehet, de aki a futball-vb-n vág neki a csúcsnak, annak egy álló hónapon és hét mérkőzésen, hosszabbítások nélkül is 630 percen át kell magán és ellenfelein uralkodnia. Ezért nem csoda, hogy a tucatdrukkerektől a fogadóirodák szakemberein át az érintett szövetségi kapitányokig senki sem hozakodik elő a klisével, amely szerint bárki nyerhet, éppen ellenkezőleg: a favoritok számát ötre-hatra becsülik. Szokatlan, de nem érthetetlen módon a vb-n még soha döntőt sem vívott, viszont két éve Eb-győztes spanyolok elsősége fizetne a legkevesebbet, őket e listán öt világbajnok követi: Brazília, Anglia, Németország, Argentína és Olaszország. Rajtuk kívül a franciák, a FIFA-rangsorban harmadik portugálok és negyedik hollandok, valamint az elefántcsontpartiak férnek be az első tízbe.
Utóbbiak bizonyára azért, mert az idei az első vb, amelyet Afrikában rendeznek, és az eddigi tizennyolc alkalomból tizenhatszor a házigazda földrész valamely reprezentánsa zárt az élen. A két kivételt 1958-ban, Svédországban és 2002-ben, Japánban is Brazília jelentette, amúgy Európában tízből kilencszer az európaiak, Amerikában hétből hétszer az amerikaiak taroltak. Afrikát hat nemzet képviseli, és hogy közülük miért az „elefántok” élvezik a fogadók bizalmát, arra valószínűleg egyetlen név a válasz: Didier Drogba miatt. Mint ahogyan a portugálok reményei is Cristiano Ronaldóra épülnek, és bizonyára az sem véletlen, hogy a gólkirályi címre két spanyolt tartanak leginkább esélyesnek, David Villát és Fernando Torrest. Egy fecske azonban júniusban, a déli féltekén garantáltan nem csinál nyarat, más kérdés, hogy egy-egy meccset elsősorban a klasszisok villanásai dönthetnek el. Ezért szoronganak az angolok a lábadozó Rooney miatt, ezért átkozzák a németek a percet, amikor Ballack megsérült, ezért söpörheti el majd a klasszisok sorából válogatni „kénytelen”, így vitathatóan szelektáló Dungát vagy Maradonát a brazil és argentin népharag.
További kockázati tényező a helyszín. Hiszen Dél-Afrika a földkerekség egyik legrosszabb közbiztonságú országa, az apartheid rendszer bukása óta évente mintegy húszezren halnak erőszakos halált. E veszély azért remélhetőleg nem elsősorban a játékosokra leselkedik – inkább a szurkolókra, bár ez őket kevéssé vigasztalja –, ám a minden korábbinál szigorúbb elzártságra és az ebből következő lélekromboló monotóniára nekik és vezetőiknek kell valamiképpen felkészülniük. Ettől eltekintve Afrika Dél-Amerika és Európa vetélkedésében semleges terep, az időeltolódás, azaz annak hiánya a mi kontinensünk számára kedvező.
Ennek itthon persze a nézők örülhetnek leginkább, hiszen hála a 13.30-as, a 16 órás és a 20.30-as kezdési időpontoknak, mind a hatvannégy mérkőzést élőben követhetjük nyomon. Ráadásul kedvünkre választhatunk magunknak csapatot, és ha az kiesett, jöhet helyette a másik. 1986-ig efféle cserére elvétve nyílt lehetőségünk; azóta nem ismerjük azt a borzongást, milyen érzés úgy kelni, hogy ma este vb-meccset vív a magyar válogatott.