Elkerülhetetlen az eurózóna felbomlása

Az euró jelenlegi válsága évtizedek óta a legnagyobb kihívás, amivel az uniónak szembe kell néznie. Ez az unió létét érinti, és meg kell birkóznunk vele, mert ha az euró elbukik, akkor Európa is elbukik – mondta Angela Merkel a 750 milliárd eurós mentőcsomaghoz való 123 milliárd eurós német hozzájárulás szükségességéről győzködve honfitársait (ez az összeg egyenlő a huszonhét tagú unió teljes évi költségvetésével). Cserébe viszont a német kancellár pénzügyi fegyelmet követel a többi országtól: „A stabilitási és növekedési paktum jelentős reformjára van szükség, sokkal szigorúbb szabályokat kell életbe léptetni annak érdekében, hogy a tagállamok felelősségteljes költségvetési politikát folytassanak” – mondta Merkel a Bundestag német hozzájárulásról szavazó képviselőinek. Az ellenzék számára azonban nem voltak teljesen meggyőzőek az érvek: mint egy szociáldemokrata képviselő megjegyezte, a kancellár törekvése, hogy Európa tanítómestere legyen, kevés sikerre számíthat.
Mindenesetre Németország jó példával kíván elöl- járni, elhatározták, hogy 2016-tól nem lehet a deficitjük nagyobb, mint a GDP 0,35 százaléka – igaz, egyelőre 6 százalék körül tartanak. A francia elnök, Nicolas Sarkozy a francia alkotmányt akarja módosítani úgy, hogy az minden hivatalba lépő kormánynak előírja egy ötéves költségvetési hiánycél kitűzését és betartását. A franciáknál a fegyelem 2012-ben kezdődne, jelenleg azonban államháztartási hiányuk a GDP 8 százaléka körül van, messze meghaladva a maastrichti 3 százalékos küszöböt.
A dicséretes igyekezet azonban egyáltalán nem biztos, hogy a kívánt eredményekkel fog járni. Az erőteljes restrikció mindenütt visszaveti a keresletet, és a csökkenő kereslet mérsékli a GDP növekedését is, amely mérséklődés a kereskedelmi kapcsolatokon keresztül végiggyűrűzik majd az egész európai gazdaságon. Ez azt jelenti, hogy az elkövetkező években tartós depresszióra számíthatunk, anélkül, hogy a fellendülés reménye a közeljövőben egyáltalán felderengene. Emellett a kiegyensúlyozott költségvetés nem a probléma megoldása, hiszen a dél-európai államok és az új tagállamok nagy részének sebezhetősége nem a költségvetési hiánnyal, hanem a fizetési mérleg hiányával, nem az államháztartás adósságával, hanem az ország külső adósságával van kapcsolatban. Japán államadóssága például a GDP 200 százaléka, mégsem lesz fizetésképtelen, mert nem a külföldnek, hanem saját állampolgárainak tartozik, és ugyanez vonatkozik Belgiumra is. Ami meglepő, az az európai politikusok elemi közgazdasági ismeretekben való alapvető tájékozatlansága, amiről nem lehet eldönteni, hogy a természetes butaság vagy esetleg valamilyen érdekből eredő szándékos félrevezetés terméke-e. Az eurózóna-tagság feltételeit meghatározó maastrichti kritériumok valóban nem tartalmaznak a külső egyensúlyra (ezt méri a fizetési mérleg egyenlege) vonatkozó előírásokat. Ennek köszönhető például, hogy a maastrichti kritériumokat teljesítő, de egyébként a GDP több mint tíz százalékát kitevő fizetésimérleg-hiánnyal és százszázalékos külső adóssággal rendelkező Észtországot nemrég eurózóna-tagságra alkalmasnak minősítették.
Mivel az eurózóna működőképessége alapvetően nem a költségvetési egyensúlytól, hanem a fizetési mérlegek kiegyensúlyozhatóságától függ, teljesen bizonyos, hogy a most javasolt költségvetési megszorítások nem hoznak hosszú távú megoldást, az eurózóna felbomlása elkerülhetetlen. Ami ésszerűnek látszana, az a zóna három részre, egy északnyugati, egy déli és egy közép-európai zónára (valutára) való bontása. Ha Angela Merkel látnoknak bizonyul, és az unió sorsa követi az eurózóna sorsát, akkor fel kell készülnünk a fenti megosztásra.