Ember a havason

A Lazi Könyvkiadó újra megjelentette Nyirő József Uz Bence című regényét. Valahogy úgy esett, hogy a főhős és a szerző nem tágítanak mellőlem. Először a halinás Révai-sorozat, antikváriumból, pult alól, tiltott gyümölcsként. Aztán az egyik leggyönyörűbb magyar film, az Emberek a havason, Szőts István remeklése, mert az is egy Nyirő-írásból készült, és a felismerés, hogy van magyar mágikus realizmus. Aztán meg az a felismerés, hogy Erdély maga a mágikus realizmus. Aztán egyszer, duzzogva haldokolván, éjszakai nővérem az Uz Bencéből olvasott fel, terápiás célzattal. Kis híján halálra röhögtem magam. Egy másik nővér, Sister Dormicum, és éj anyánk csendje, amit csak a lélegeztető- és egyéb gépek zümmögése árnyalt kissé, még vadregényesebbé tették a havas erdőt, ahol szerelmek, tragédiák, az élet ezerféle változása zajlik le. De ki is ez az Uz Bence, Ábel és a Tizenhárom almafa (Wass) hőseinek lelki társa? És érintőlegesen ide sorolhatjuk az Öreg Szuhayt és Regős Bendegúzt is, bár Ridegtől csak az Indul a bakterház olvasható, míg ez Nyirőről egyáltalán nem mondható el. Bence archetípus, benne van minden, amit góbéságnak, székely attitűdnek nevezünk, a könyv nyelvezete pedig egyszerűen zseniális, a balladisztikustól a könnyfakasztó nevettetésig. Irodalmárok és kritikusok gyakran a szerző szemére vetették, hogy úgy ír, ahogy az olvasó a lelke mélyén látni szeretné az erdélyiséget, de ez alig áll meg a lábán. Elég akár most is elutazni, a globalizmus ütötte ezer sebből vérző Erdélybe és a legkisebb magyar faluban az első sarkon megtaláljuk még mindig Uz Bence egyik kései utódját, Nyirőnek pedig elképesztően jó érzéke volt ahhoz, hogy a figurákat, történeteket magába szívja, formába öntse, összefűzze. Az Uz Bence is egyébként részletekben, irodalmi igényességgel megírt riportokban kezdte világhódító útját a kolozsvári Keleti Újságban, és még most sem könnyű eldönteni, hogy valójában regényről, vagy novellafüzérről beszélünk. Nyirő életében minden volt, tán csak akasztott ember nem, akár szeretett hőse, az utász-vadász-madarász Bence. Székelyzsomborban született 1889-ben, a család hamarosan Udvarhelyre költözött és innen indult az egész világmindenséget magához ölelni akaró pályafutás. Hittantanár, pap, majd leteszi a reverendát egy nő miatt. Aztán molnár, újságíró, gazdálkodó, főszerkesztő, író, parlamenti képviselő, emigráns, végül a spanyol rádió magyar nyelvű adásának munkatársaként 1953-ban tért meg a nagy hegyeken túlra. Zsenialitása abban (is) rejlik, mint Vonneguté. A frappáns dialógusok kozmikus kérdéseket taglalnak, szenvedélyesen és ellenállhatatlanul viccesen. Művei a magyar irodalom megkerülhetetlen részei, olyanok, mint Bence, aki nem pusztulhat el, „hiszen szereti minden: az emberek, a vadak, az erdő, a csillagok, a holdacska és maga az Isten is. Különösen az Isten, ki nappal szép kék karját, éjjel fekete kezét nyújtózásra tárja, mikor pásztorútra indul, és lába megkavarja az ég csillagait.”