Napjaink Magyarországán változatlan a társadalmi megosztás, így az összetartozás hiánya érződik. Közhelyszámba megy annak megállapítása is, hogy miután a végletekig atomizálódott emberi viszonyok között élünk, az irigységre és gyűlöletre alapozott politika és közélet sem szűnt meg véglegesen, holott a liberális posztkommunizmus korábban megdönthetetlennek vélt időszaka egy csapásra felszámolódott. Jóllehet továbbra is érvényesülnek – az általános csalódottság egyik összetevőjeként – azok az irreális várakozások, amelyek a költségvetési kiigazításokat kísérik. Hasonló várakozásokkal jár az euró bevezetése, mivel a közös valuta elfogadását nagyon gyakran a tartós fejlődéssel azonosítják. Mégsem feledkezhetünk el a mindmáig érzékelhető alacsony gazdasági teljesítőképességről, arról a teljesítményhiányról, ami az unió átlagához, valamint a dinamikusan fejlődő versenytársakhoz – mind például Lengyelországhoz – képest egyenesen riasztó. Mert bármennyire könnyű is kimondani, hogy a gazdaság teljesítményéhez viszonyítva aránytalanul nagy volt az állami feladatvállalás, vagy számos kötelezettség nehezedett a gazdaságra, ebből mégsem következik, hogy – a többi között – bármivel is magyarázható lenne az állandósult alacsony szolgáltatási színvonal. Annak ellenére sem, hogy idáig nemcsak a gazdaság szereplőinek versenyképessége volt alacsony, hanem ezzel egyidejűleg a minőség és a nyereségesség is.
De a társadalmi együttműködésre vonatkozó igény azt is egyértelművé teszi, hogy végre a demokráciában a választási rendszernek az a funkciója kezd érvényesülni, amely a hozzáértő, elsősorban a közérdeket szolgáló, jog- és normakövető magatartásban ölt testet. Legfeljebb erkölcsi kockázat akkor alakul ki, ha a nehezen ellenőrizhető politikai szereplőket több dolog is arra ösztönzi, hogy épp ellentétesen viselkedjenek, mint azt korábban vártuk. S az előbbi igénye annak ellenére is erősödik, hogy a társadalom mélyén meghúzódó formális és informális hatalmi viszonyokban, intézményeken, szokásokban, az érdekcsoportokban meghatározó módon van jelen a közösségi elidegenedés valamilyen formája. Igaz, a piaci és demokratikus intézményrendszerekkel és hatásokkal kölcsönösen alakítják egymást. Az új szereplők, új érdekcsoportok ebbe a környezetbe tagolódnak be, miközben maguk is alakítják azt. Minden jel arra utal, hogy részben az önérdekkövető csoportok kizárásával lehetőség nyílik a kormány számára a társadalmilag kívánatos stabilizáció megtételére. A kiigazítás elhalasztása ugyanis folyamatosan növeli a terheket. Ugyanakkor egyre több tényből arra következtethetünk, hogy az adócsökkentés olyan politikai döntésnek számít, melynek révén a döntéshozóknak világosan állást kell foglalniuk abban, hogy miként osztják meg a terheket.
Hiszen évtizedekig a stabilizáció kisebb-nagyobb költségeit rendszerint azon társadalmi csoportok viselték, amelyek érdekeiket kevésbé voltak képesek érvényesíteni. Köztudomású ugyanis, a szegények jövedelmük jelentős részét alapvetően élelmiszerek vásárlására költik. Így kétségkívül jóval megfosztottabb helyzetűek azoknál, akik például jövedelmük egy részét biztonságos megtakarításokba menekíthetik. Mert bár hosszú évek túlköltekezése után hazánkban a látványos megszorító intézkedések sokaságát vezették be, ennek ellenére az államháztartás hiánya alig csökkent valamelyest. Legfeljebb csak látszólag tekinthető sikeresnek a hiánycsökkentés, mivel mégiscsak a növekedés lassulásáról, a beruházások stagnálásáról és a legszükségesebb reformok elmaradásáról beszélhetünk. Csakhogy a gazdaság versenyképességének a javításához, így a növekedés dinamizálásához múlhatatlanul nagy szükség van a különféle adó- és járulékterhek radikális csökkentésére vagy az állami jövedelemelvonás – főként a gazdasági vállalkozásoknál – átalakítására. Ugyanis senki sem tagadhatja, hogy a sokszor emlegetett adó- és járulékcsökkentéssel akár rövidebb távon is mozgásba hozható a gazdaság, illetve az eddiginél jóval nagyobb teljesítmény – ha párosul a kisebb mértékű jövedelemelvonással – mindenképp pótolhatja a kieső bevételeket.
Csak remélni lehet, hogy a sorozatos veszteségek az új társadalomszerveződés következtében előbb vagy utóbb elkerülhetők lesznek.
A szerző szociológus, egyetemi előadó
origo.hu
A firnyákosok simán kijátsszák a vasárnapi fűnyírási tilalmat
