Az Edith és Marlene című darabot a társulat öt tagja hozta létre. Mi volt az indíttatás?
– Akkoriban rengeteg szabadidőnk volt, úgy gondoltuk, jó volna valamit közösen alkotni. Ebből a társaságból négyen dolgoztunk már együtt. Hiányzott egymás színházi látásmódja, munkamorálja. Sok darabot ajánlottak nekünk, végül erre esett a választás. Ez igazából magánkezdeményezés volt a részünkről, együtt akartunk teremteni valamit. A színház felkarolta a produkciónkat, saját díszlet- és jelmeztervezőt is kaptunk. Tavaly, évad végén mutattuk be a darabot, azóta repertoáron van. Tege Antal rendezte, Marlene Dietrichet Kara Tünde játssza, Bányai Ágota Edith árvaházi barátnőjét, „féltestvérét”, az összes férfi szereplőt Csomós Lajos alakítja, zongorán Gulyás Levente kísér minket.
– Piaf alakját életre kelteni nagy kihívás, amelybe beletörhet az ember bicskája. Hogyan közeledett ehhez a szerephez?
– Piaf a két végéről égette a gyertyát, nem volt benne félelem. Amit meg akart élni – fájdalmat, örömöt, hiányt –, azt teljes valójával meg is élte. Nem félt kitárulkozni az emberek előtt, nem érdekelte, hogyan ítélik meg a tetteit. Az, hogy őt kelthetem életre, az is ilyesfajta kitárulkozás. Egy próbafolyamatot mindig tiszta lappal kell indítania egy színésznek. Fel kell kaparnia magából olyan dolgokat, amelyeket a figura, amit játszani fog, szintén megél. Akkor dolgozik jól egy színész, ha minél őszintébben, igazabbul próbálja ezeket az érzéseket odaadni a nézőnek. Az, hogy ez milyen hőfokon sikerül, nagyban függ attól, milyen a szereppel való találkozásom. Edith Piaffal ez a találkozás mélyen megérintett.
– Volt már máskor is hasonló élménye?
– Ha visszanézek az eltelt időszakra, nagy találkozás volt a Boldogtalanok című darab, Borisz Vasziljev Csendesek a hajnalok című műve, Stendhal Vörös és feketéje és a Solness építőmester próbafolyamata is nagyon sokat adott.
– A színészet mellett tanít is.
– A színház művészeti iskolájában, ahol én is végeztem, színészmesterség kurzusokat tartok. Ilyenkor nem csak a diákok, én is tanulok, de nagyon nagy felelősség egy ilyen munka. Felajánlották, hogy vigyek végig egy osztályt, de nemet mondtam.
– Tíz éve tagja a Jókai Színháznak. Eddig alig lehetett hallani önről. Most a Rivalda-díj kapcsán a sajtó szárnyra kapta. Mennyire érzi saját bőrén ezt az elszigeteltséget?
– A vidéki színészeknek manapság az ismeretlenséggel kell megküzdeniük leginkább. Ahogy én látom, régen a vidéki színházak vezetői, tagjai ismerték egymást, volt átjárás a teátrumok között. Ma már nem így van. Egy ilyen fesztivál, mint a Rivalda, jó megmutatkozási lehetőség, de kevés arra, hogy elmélyülten ismerjük egymást.
– Hosszú ideje van a társulatnál. Ha adódna lehetőség, váltana?
– Minden embernek megvan a saját útja. Nekem ez most még a békéscsabai színház. Az eltelt tizenegy év alatt rengeteg impulzus ért itt, sok rendezővel találkozhattam, különböző munkafolyamatokban vehettem részt. A színház egy véget nem érő tanulás, de el kell telnie bizonyos időszaknak ahhoz, hogy tudd magad működtetni ebben a rendszerben. Úgy érzem, kell annyi idő, amennyi mögöttem van, hogy beérjen az ember, érezze, hogy készen áll valamire. Esetleg a váltásra. Békéscsabán nagyon jó szerepeket játszhattam el, de ha lesz egy kinyújtott kéz, ami hívna másfelé, akkor biztos belevágnék. Nyitottnak kell lenni, hogy tanulhassunk, tökéletesítsük önmagunkat. És szükség van megmérettetésre is, hogy lássuk, hol tartunk, hogy tudjuk, mi az, amin még dolgoznunk kell.
origo.hu
A mai időjárás üdítően kellemes lesz a péntekihez képest
