Srebrenica emlékezete

A holland katonák maguk mondják el, érzelmileg nem érintette meg őket az eseménysor, nem is értették, mit keresnek a háborúban. – A szerbek által elfogott harminc holland katonánk élete többet ért, mint harmincezer,
a városban rekedt mozlimé – visszhangzik az egyik holland katonai vezető hangja.

Bárcsak lenne valami, ami a fiamból maradt volna, hogy legalább eltemethessem! Sajnos azonban az elmúlt tizenöt évben egy ujjpercnél több nem került elő belőle – ezekkel a szavakkal fejezte ki fájdalmát egy anya, aki a boszniai Srebrenica térségében másfél évtizeddel ezelőtt lezajlott népirtásra emlékezve mesélt fia értelmetlen haláláról. Hajra Catics esete nem egyedi. Összesen 8731 brutálisan kivégzett, főleg mozlim férfi és fiatal fiú családtagjai keresik évek óta az igazságot. Az európai kontinens utolsó szégyenfoltját pedig csak nem sikerül letörölni. Hiába a számtalan ENSZ-vizsgálat, a hágai Nemzetközi Bíróság volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűneit vizsgáló részlegének (ICTY) lassan tizenhét éves tevékenysége vagy épp az eltűnt személyek nemzetközi bizottságának orvos szakértői munkája. A boszniai szerb erők mindössze néhány nap leforgása alatt elkövetett, etnikai alapú népirtása óta még mindig nem sikerült minden áldozatot azonosítani, több mint 2200 személy sorsáról, nyughelyéről továbbra sincs minden kétséget kizáró információ.
Ahhoz, hogy megértsük a Balkán történetének eme sötét pillanatát, egészen a középkorig kell visszatekintenünk. Manapság olykor megfeledkezünk arról, hogy a térség etnikai térképét az akkor szuperhatalommá váló Ottomán Birodalom évszázadok alatt formálta a saját képére. A török 1357-ben lépett európai földre, a Dardanellák közepén fekvő Gallipoli (törökül Gelibolu) kikötőjének elfoglalása után pedig megkezdte a Balkán-félsziget szisztematikus meghódítását, hogy azután kénye-kedve szerint formálja át a régió korábban kialakult nemzetiségi arculatát. Ha fellapozzuk a korabeli krónikákat, látjuk, hogy az ottomán expanziót követően – főleg magyar segítséggel – a Balkán szinte valamennyi népe érdekeltté vált a törökök megfékezésében. Az olyan nagy ütközetekben, mint Rigómező, Nikápoly, Várna, Nándorfehérvár, Vászló, Kenyérmező, Dubica és Mohács, a térség valamennyi állama aktívan, egymással szövetséget kötve, mondhatni karöltve vett részt. A török háborúkban olyan, a korszak történelmét meghatározó hadvezérek irányították e szövetséges hadakat, mint Ozorai Pipó, Szkander bég, Hunyadi János, Kinizsi Pál, Corvin János vagy Beriszló Péter.
A roppant erőfeszítések ellenére a török jelenlét egyre hangsúlyosabb lett a régióban. A szultánok pedig mozlim hitre térítették a bosnyákokat és az albánokat, valamint megkezdték a meghódított területek etnikai átalakítását. Az Ottomán Birodalom ugyanis nem volt érdekelt abban, hogy a Balkánon élő népcsoportok homogén tömbben éljenek egymás mellett. Sőt a Magyar Királysággal elhúzódó háborúk során szisztematikus telepítési politikával teljesen átrajzolták a korábbi struktúrákat. Ebben az időszakban alakult ki az a gyakorlat, hogy az egymás mellett fekvő falvak lakossága más-más nemzetiséghez tartozott. Ahogy ezért fordulhatott elő, hogy a török hódoltságba látogató korabeli nyugati utazók szinte csak szerb, bosnyák és albán lakossággal találkoztak olyan északi helyeken is, mint például Buda.
A hosszú háborúkat követően a XIX. század végével visszavonuló török seregek után egy igen meggyötört, kiszipolyozott és sokat szenvedett régió maradt, ahol a hatalmi vákuum hatására megkezdődött a marakodás. Ez jószerivel egészen a XX. század végéig fennállt, és ha az I. világháborút követően nem hozták volna létre a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot (később Jugoszlávia), akkor a srebrenicai népirtás minden bizonnyal akár korábban is bekövetkezhetett volna. A nagyhatalmi űrben, az Osztrák–Magyar Monarchia árnyékában éledező Szerbia több mint egy évszázadig harcolt foggal-körömmel azért, hogy a Balkán kikerülhetetlen hatalmi tényezője legyen. A folyamat végét pedig az utolsó balkáni háborúk (1991–1995) jelzik, amelyekben a Szlobodan Milosevics vezette ország – kegyetlen módszerekkel – megpróbálta megszüntetni az etnikai széttagoltságot.
A hágai Nemzetközi Bíróság által a mai napig körözött Ratko Mladics boszniai szerb parancsnok 1995. július 11-én ilyen terhelt szellemi örökséggel sétált végig a szerb határtól alig tíz kilométerre fekvő kelet-boszniai Srebrenica főutcáján. Az események jól dokumentáltak, hiszen a boszniai szerb hadsereg, illetve az elvileg demilitarizált övezetnek számító körzet vezetésével megbízott holland ENSZ-békefenntartók is kamerákkal rögzítették a történéseket. Az összegyűjtött felvételekből a brit közszolgálati BBC által 1999-ben készített, Kiáltás a sírból (A Cry from the Grave) című dokumentumfilmben pedig olyan megdöbbentő dolgokat láthatunk, amelyekre talán legrosszabb álmainkban sem gondolnánk. A YouTube internetes videomegosztón is megtekinthető alkotásból kiderül, Srebrenica szerb ostroma alatt az ENSZ és a NATO minden kétséget kizárólag kudarcot vallott. A terület biztonságát és semlegességét őrző holland hadvezetés, illetve az atlanti szövetség központi főhadiszállása közti kommunikációs nézeteltérés, a katonai segítség, légi támogatás elmulasztása mind hozzájárultak Mladics és emberei magabiztos, pökhendi fellépéséhez. Elképesztők azok a képsorok, ahol a Srebrenicától három kilométerre, Potocariban állomásozó kéksapkások parancsnoka, Thom Karremens ezredes szemmel láthatólag remeg Mladics és főtisztjeivel történő tárgyalásai során, és nem is érti, nem érdekli, tulajdonképpen mi is történik körülötte. A szolgálatot teljesítő holland katonák pedig maguk mondják el, érzelmileg nem érintette meg őket az eseménysor, sőt nem is értették, mit keresnek abban a háborúban, amelyhez tulajdonképpen semmi közük sem volt. – A Srebrenica bevételekor a szerbek által elfogott harminc holland katonánk élete többet ért, mint harmincezer, a városban rekedt mozlimé – visszhangzik az egyik holland katonai vezető hangja a dokumentumfilmben.
Nem csoda hát, ha a hágai, tehát Hollandiában székelő Nemzetközi Bíróság a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűneit vizsgáló részlegének munkáját is hasonló fenntartásokkal kell fogadni. A 17 éve felállított grémium működése eddig mintegy kétmilliárd dollárt (!) emésztett fel. Ennek ellenére a jelenleg 83 tagországból érkező 1039 munkatárssal dolgozó ICTY-nek halála előtt nem sikerült elítélnie Szlobodan Milosevicset, a két éve elfogott Radovan Karadzsics volt boszniai szerb elnök pedig szemmel láthatólag az orránál fogva vezeti a testületet, újabb és újabb kiskapukat keresve az ellene megkezdett tárgyalás halasztására. Mindemellett a költséghatékonyság jegyében külön érdekes megemlíteni a törvényszék eredményességi mutatóit. Ez idáig mindössze nyolc személyt – összesen 294 év börtönre – ítéltek el, ugyanakkor bizonyíték hiányában öt főt felmentettek a vádak alól.
A hozzátartozók – akik többször próbálták már felvetni az ENSZ, illetve a hollandok felelősségének kérdését, mindhiába – az évforduló kapcsán ismét csendes zarándoklatot szerveztek. A halottak menete – a béke útja elnevezésű rendezvényen 110 kilométert gyalogolva érték el az egykor gyártelepként működő Potocari ENSZ-bázist, hogy újabb nyolcszáz kivégzett bosnyák mozlimot helyezzenek végső nyugalomra. A sírok mellett állva önkéntelenül is felmerül az óhaj, hogy Európa utolsó népirtása után másfél évtizeddel jó lenne már, ha végre tisztességesen lezárhatnánk a Balkán történelmének eme piszkos fejezetét. A július 11-i európai emléknap helyett pedig ideje a tényleges munkára koncentrálva megnevezni a felelősöket, és méltó büntetést kiszabni rájuk.