Biszku Béla és Al Capone

Biszku Béla nem ok nélkül feltételezhette, hogy neki sem kell soha számot adnia vezető kommunistaként elkövetett tetteiről. A létező szocializmus „értékrendje” szerint legnagyobb bűne az volt, hogy Moszkvában árulkodott Kádár Jánosra, mivel nem találta elég vonalasnak a politikáját

Minden jel szerint a Jobbik országgyűlési képviselőjének feljelentése nyomán az egyik ’56-os főbűnöst, Biszku Bélát utoléri az igazságszolgáltatás drákóinak nem mondható szigora. S ha az ügy olyan tisztviselők kezébe kerül, akik komolyan gondolják, hogy a magyar törvények mindenkire egyaránt, még agg bolsevikokra is vonatkoznak, akkor az egykori belügyminiszterre bizony elmarasztaló ítélet vár. Mégis meglehetősen fonák helyzet ez. Biszkut az általa elkövetett minősített bűncselekményekért (hazaárulás, népirtásban való részvétel, háborús, emberiségellenes bűncselekmények) nem ítélték el, még csak bíróság elé sem állították, erre most megbüntetik azért, mert egy nyilatkozatban a hajdani tetteit törvényesnek tartotta. Al Caponét is adócsalásért küldték rács mögé, a gyilkosságaiért nem tudták elítélni. Végeredményben érvényesült az igazság, hiszen mindegy, miért, de a gengszter a méltó helyére került, ám ez meglehetősen lehangoló képet fest a puritán Amerika morális állapotairól. Ugyanis a látszat szerint, ha Al Capone adót fizetett volna véres bűncselekményei hasznából, élete végéig derék, tiszteletre méltó polgár lehetett volna.
Valami hasonló zajlik a Biszku-ügyben is. Ha nem akarta volna „tisztázni” magát a reá zúduló vádak alól, ha lett volna türelme kivárni, amíg elül a felvert zajongás körülötte, háborítatlanul élhetett volna tovább. Ha csendben marad, bölcs maradt volna. Nem ismerte fel a magyar igazságszolgáltatás világraszóló találmányát: bizonyos bűnöket szabad volt elkövetni, az igazságszolgáltatás ezt nagyvonalúan elnézte neki, viszont azonnal lecsap rá, amint kijelentette, hogy szerinte azok nem voltak népellenes bűncselekmények. Abszurd törvény ez, a jogállamiság paródiája.
Ám vessünk néhány pillantást a Biszku ellen felhozott konkrét vádakra is. Első helyen rendszerint az említtetik, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. Ez még nem bűncselekmény – Biszku belügyminisztersége alatt börtönözte be azokat, akik forradalmat emlegettek ellenforradalom helyett –, de egyébként mi mást mondhatott volna? Elhinné neki bárki, hogy ma már forradalomnak tartja az ’56-ban történteket? Egyébként Horn Gyula, Havas Szófia, Krausz Tamás és még sok más elkötelezett szocialista minek nevezné az „eseményeket”? Hozzátéve, a forradalom minősítés biztos, hogy kiállná társadalomtudományos elemzések próbáját? 1989 őszén egy televíziós vitában Deutsch Tamás azt találta mondani, hogy a forradalom egy marxista kategória. Ettől néhány ’56-os harcos majdnem gutaütést kapott, kikérve maguknak, hogy ők egy marxista forradalom résztvevői lettek volna. Deutschnak persze igaza volt – de ezt felbőszült ’56-osoknak aligha lehetett elmagyarázni –, hiszen nem azt mondta, hogy a forradalom egy marxista találmány, hanem: a forradalomról való tudomásunkat és gondolkodásunkat meghatározza a marxisták belénk vert beszéd- és gondolkodásmódja.
A lexikon azt írja a forradalomról, hogy a minőségi ugrás megnyilvánulása a társadalmi fejlődésben, az osztályharc legmagasabb formája, az osztálytársadalom fejlődésében törvényszerűen bekövetkező szakasz, amelyben a fejlettebb, magasabb rendű társadalmi-gazdasági alakulat (fegyveres vagy békés eszközökkel) felváltja az elavult társadalmi rendszert, a hatalom a régi reakciós osztály kezéből a haladó osztály kezébe megy át, s ily módon megnyitja a társadalom továbbfejlődésének útját. Mondhatjuk, hogy ez afféle tudományoskodó hablaty, mindenesetre ’56-ot roppant nehéz ezen keretek közé gyömöszölni, sőt mivel eszméi és értékei akkor diadalmaskodtak, amikor hazánk a szocializmusból a kapitalizmus építéséhez tért viszsza, elég körülményes az események jellegét pontosan meghatározni. Persze az emberek többsége nem lexikonok alapján alakítja ki véleményét, s a forradalomról nagy általánosságban, főleg 1848 nyomán, úgy vélekedik, hogy egy igazságosabb társadalom váltja fel az előző, rosszabb berendezkedést. Ez alapján joggal minősítheti „forradalminak” az idei választási eredményt a kormányfő, viszont el kell gondolkodnunk, vajon forradalom volt-e 1917-ben vagy éppen 1789-ben, s miért nem volt forradalom 1989-ben? (Mit tetszettünk mi csinálni rendszerváltás gyanánt?) A forradalom mibenlétéről – éppen 1956 kapcsán – 1989–90-ben kirobbant már egy nagy társadalmi vita, de minden hevessége ellenére megnyugtató eredmény nélkül szép lassan elcsitult. Amit ma a forradalomról, 1956 forradalmi voltáról gondolunk és mondunk, az valójában a közgondolkodás restségének eredménye, nem hitelesíti a közmegegyezés jelképes pecsétje, inkább amolyan politikailag korrekt félmegoldás, semmiképpen nem tudományosan érvényes terminus.
Viszont a tudomány komolyan vehető művelői teljes egyetértésben vallják és tanítják, hogy némely kommunisták a kommunizmusra hivatkozva szörnyű bűnöket követtek el. Történészek azt is bizonyították – s folyamatosan további adatokkal támasztják alá –, hogy Biszku Béla tevékeny részt vállalt ezekből a bűncselekményekből. Sőt, ha lenne kommunista bűnözői toplista magyar viszonyok közt, Biszku az élcsoportba tartozna. A történettudomány tudósai abban is egyetértenek, hogy a kommunista bűnözőket eddig szinte sehol nem vonták felelősségre, s nem büntették meg. Ahol megtették, azokat az országokat elrettentő példaként megbélyegezték. (A kommunista tisztogatások nem számítanak ide, mert nem büntették, hanem gyarapították a kommunizmus bűneit.) Biszku Béla nem ok nélkül feltételezhette, hogy neki sem kell soha számot adnia vezető kommunistaként elkövetett tetteiről. A létező szocializmus „értékrendje” szerint legnagyobb bűne az volt, hogy Moszkvában árulkodott Kádár Jánosra, mivel nem találta elég vonalasnak a politikáját. Ám 1989 után, amikor az általa ellenforradalomnak tartott 1956-os forradalom és szabadságharc eszményei váltak az új rendszer alapértékeivé (állítólag), az egykori és újonnan fellépő kommunisták oly erős szövetségesre leltek a rendszerváltó (állítólag) liberálisokban, hogy hamarosan az a Horn Gyula lett az új rendszerben miniszterelnök, aki maga is tevékenyen részt vett a forradalom vérbefojtásában, fegyvert fogott saját nemzete ellen, és kormányfőként cinikus módon jelentéktelen színben tüntette fel a kommunista rendszer bűneit. („Na és!”) Természetes, hogy Biszku is biztonságban tudhatta magát, főleg azután, hogy a független magyar igazságszolgáltatás is megtámogatta meggyőződését.
Először az Alkotmánybíróság semmisítette meg az egyébként roppant enyhe és nagyvonalú igazságtételi törvény tervezetét, majd a Györgyi Kálmán vezette Legfőbb Ügyészség egyik magas beosztású munkatársa fogalmazta meg egy hivatalos dokumentumban, hogy az 1956 utáni megtorlások nem lépték túl a szükséges és törvényes mértéket (1998. április 2.). A történtek alapján Biszku Béla teljes joggal gondolhatta, hogy néhány hőzöngőt leszámítva az új rendszer is az ő ’56-os és az utáni döntéseit, tetteit igazolta, s ha gyengébb pillanataiban feltámadt benne a lelkifurdalás, maga az „ötvenhatos szellemiségű” rendszer nyugtatta meg. Most megbüntetik, mert azt gondolta, amit gondolt. Senki ne értsen félre, nem Biszku Bélát védem. Megszegte a törvényt, még ha az a törvény abszurd és jogállami gondolkodásmódhoz méltatlan is, a felelősségre vonást nem kerülheti el. Ám ne áltassuk magunkat azzal, hogy Biszku Béla esetleges megbüntetésének bármilyen köze lenne az igazságtételhez. Amíg nem a tetteket, hanem az azokról való gondolkodást kérik számon, addig felesleges igazságtételről beszélni.
A végén még az is büntetendő lesz.