Fel- és letámadás

Úgy istenigazából már örülni sem merek. Pedig tudnék is, akarnék is, szóval a képességem és a készségem is meglenne hozzá. De valamiért nem megy – mármint ha magyar futballsikerről van szó. Magyar futballsikerről? Persze viszonylagosról és átmenetiről, és éppen ez a gondom vele: az átmeneti. Ha lövünk egy gólt, bevillan, hogy hamarosan úgyis kapunk helyette többet, ha győzünk egy meccsen, visszafog, hogy máris a nyakunkon a következő. Pedig szurkolni, különösen a mi focinkban csak epikureista módon érdemes; élvezd, míg teheted! Ha az első percben mi vezetünk, a tizedikben viszont már az ellenfél, akkor abba a tíz percbe kellene belesűríteni minden élet- és sportszeretetünket.
Milyen könnyű Hosszú Katinkának! (Meg a többi úszónak, kajakosnak, vívónak.) 2009. augusztus 2-án 4:30.31 perces idővel világbajnoki címet nyert Rómában a 400 méteres vegyes úszásban, és bár a budapesti Eb-n ugyanebben a számban, hat másodperccel gyengébb idővel második lett, ez már 2010. augusztus 9-én történt, azaz négy és fél remekbe szabott perce egy évét és még egy hetét beragyogta. (Augusztus 12-én aztán győzött 200 vegyesen és a gyorsváltóval is, így a „csodamentes” időszak csupán három napig tartott.)
Labdarúgásban bezzeg minden nap új hősök születnek. Meg buknak is el. A foci ettől szép, ettől iszonyatos.
Vegyük csak a Győri ETO-t! Úgy jutott tovább az Európa-liga selejtezőinek harmadik fordulójából, hogy hazai pályán – miközben megfosztották egy elnézhetetlen tizenegyestől – 1-0-ra kikapott a Montpellier együttesétől, majd az idegenbeli visszavágón megszerezte a vezetést, miután a 45. percben tíz főre fogyatkozott, egy félidőn és a hosszabbítás 30 percén át létszámhátrányban őrizte az előnyét, és végül büntetőpárbajban felülkerekedett. Klasszikus hősköltemény, ráadásul magyar csapat huszonhat év után vert ki kontinentális kupából franciát. Hozsannázni kellene.
Csakhogy e ponton megmoccan a kisördög. Nyugi, ennek a Montpellier-nek egyetlen klasszisa sincs, nem véletlen, hogy tavaly még a másodosztályban kódorgott, újoncként úgy lehetett csak ötödik eggyel feljebb, hogy senki sem vette komolyan; mint ahogyan a francia gárda sem az ETO-t, az edző el is pöttyintette, hogy igazából a bajnoki rajtot várják már. Amúgy meg Pintér Attila tréner is megmondta, hogy az ellenfél semmivel sem jobb a Győrnél, és különben is térdig állunk még a selejtezőben, mire lelkendezzünk?
E fenti mondatok használható érveknek hatnak, de legbelül tudom, hogy csupán ürügyek. Arra, hogy visszafogjuk magunkat. Őszintébben szólva, hogy visszafogjam magamat, mert félek. Nem is csak attól, hogy az ETO a következő körben kikap; inkább attól, hogy emiatt én is megmosolyogtatóvá válok. Hogy mások számára, az sem kellemes, de még hagyján. Hogy magam előtt is, az a nagyobb baj.
Három nappal a montpellier-i bravúr után már jött is az újabb mérkőzés, ezúttal a Siófok ellen. Persze, az is 1-0 lett. Az Újpest elleni szezonrajt is így zárult volna, de nem szólt a síp egy nyilvánvaló büntetőnél. Amúgy az előző idény is 1-0-lal ért véget – azon múlt a vesztes Videoton bajnoki címe –, meg ETO-bronzzal, 38-18-as gólkülönbséggel. Utcahoszszal a legkevesebb kapott góllal – e műfajban a második Videoton 31-et szedett be, az aranyérmes DVSC 37-et –, de a 38-nál is csak hárman szereztek kevesebbet a teljes mezőnyben.
Erre a legutóbbi, angyalföldi 1-2 dacára lehetne építeni. Futballt és hitet is. Mert a védekezés nem virtuozitás és forma, hanem fegyelem, koncentráció, taktika függvénye. Az Internazionale, hogy hirtelen elrugaszkodjunk a földtől, hajdan ezekkel az erényekkel egymás után kétszer is BEK-et nyert. 1963 őszén az Everton elleni 0-0-lal és 1-0-lal kezdte, 1965 tavaszán a Benfica feletti 1-0-lal fejezte be. Olykor természetesen berámolt kettőt, hármat is, mert mondjuk Mazzola nem volt tipikus bunkerfutballista, de a catenaccio működött. És aki nem kap gólt, azt nagy csúfság nem érheti.
Remélhetőleg az ETO-t sem. Mégis azon kapom magam, hogy máris azt latolgatom: vajon mire lesz ez elég az Európa-liga főtáblájáért rendezendő playoffban, a Dinamo Zagreb ellen, hiszen egy egészen más lelki töltetű rivális érkezik. Eredendően délszláv, emellett sebzett önérzetű, mert a BL-selejtezőből kibillentette a sehonnai Sheriff Tiraspol. Elismerem, ezért nem mertem felhőtlenül örülni a Montpellier kiejtésének.
És hogy még lejjebb ássam magam, ezért vert ki a víz, amikor válogatottunk megszerezte a vezetést az angolok ellen a Wembleyben.
Az első pillanat még a csatakiáltásé volt, a második már a kételyé: Úristen, ha most nyerünk, hogyan tálaljuk majd a svédek elleni, szeptember 3-i Eb-selejtező esélyeit? Úgy, hogy favoritok vagyunk? Vagy úgy, hogy a barátságos meccs nem számít? Már hogy a fenébe ne számítana! Negyvennyolc év elteltével először győztük volna le az angolokat, ráadásul 1953 novembere után ötvenhét esztendővel másodszor a Wembleyben.
Gerrard aztán megoldotta a dilemmát, de azóta azon tépelődöm, hogy ez így nem egészséges. Hogy csapataink – akár az 1995-ben BL-főtáblás Ferencváros, akár a tavaly e bravúrt megismételt Debrecen, akár az 1998-as vb-kvalifikációt másodikként zárt válogatott – a sikerből nem erőt, hanem gyengeséget merítenek, mi pedig gondolati síkon követjük őket.
Nem volt ám ez mindig így. Például a Mágus idejében sem. Ezúttal nem a fent említett Inter mesterére, Helenio Herrerára, hanem „Magyarországon világhírű” becenévrokonára, Verebes Józsefre gondolok. Ő 1982-ben vezette bajnoki címre az ETO-t –102-50-es gólkülönbséggel. A 38-18 helyett. A BEK-selejtező első fordulójában aztán a Hannich, Póczik, Burcsa, Szabó Ottó, Szentes, Hajszán „gyors hadtest” idegenben is nekiugrott a Standard Liege-nek, és 5-0-ra kikapott tőle. Kedves, mai fiatalok, el tudjátok képzelni, mi volt az első győri reakció? Hogy innen, mínusz ötről is meglesz a továbbjutás! És abban a bármiféle őrülettől mentes, már akkor is nyugodt derűt árasztó városban ezt mindenki elhitte. Amikor a visszavágó 68. percében Burcsa Győző 3-0-ra alakította az állást, már a belgák is. Hisz hetet, nyolcat simán kaphattak volna, és bár megúszták hárommal, kilencven percen át a hátukat törte a saját hálójuk.
Erőn felül bíztunk a magyar futballban, a magyar futballistában. Én az 1986-os szovjet–magyaron még 0-2-nél is irracionálisan, minden alap nélkül, de annál szilárdabban reménykedtem. Amikor Róthnak a félpályán végre összejött egy becsúszás, a haverjaimmal az öklünket ráztuk: most végük az oroszoknak, most feltámadunk!
Vajon visszatérhet-e belénk, játékosokba, szurkolókba a régi hit? Évtizedek kellettek a lerombolásához, ugyanennyi időbe telhet a felépítése. Első téglának megtenné a Dinamo Zagreb búcsúztatása, másodiknak a stockholmi pontszerzés. A feltámadással pedig még várhatnánk is.
Én egyelőre beérném kilencvenpercnyi letámadással.