Játéktér

Ha a nemzetközi pénzügyi tankönyveket felüti az ember, azt olvashatja az IMF-ről, hogy a Nemzetközi Valutaalap tulajdonképpen egy ernyőszervezet, amely a piacok megnyugtatására szolgál. „Ha az IMF szakértői megvizsgálták egy ország nemzetközi pénzügyi helyzetét, s gazdasági viszonyait rendben lévőnek találják, akkor a magánhitelezők nyugodtan vásárolhatják az adott állam adósságpapírjait, mert egy hozzáértő szakértő csoport ítéletében megbízhatnak.” Ha ez így van, joggal főhet a magyar kormány feje, mert a közelmúltban megszakadt tárgyalások nem jó üzenetet küldtek a piacnak. Ugyanakkor a világháló és a könyvpiac is tele van olyan írásokkal – s nem is akármilyen szakértők tollából! –, amelyek kárhoztatják a nemzetközi pénzügyi csúcsszervezeteket. Bírálatuk lényege, hogy az IMF, a Világbankkal egyetemben, csak keresi a helyét a nap alatt, nem ad igazán jó tanácsokat a bajba került országoknak, s nem rendelkezik megfelelő előrejelző rendszerekkel, amelyek a nemzetközi pénzügyi válságok kitörésének megakadályozására alkalmasak lennének. Az egyes országokkal lefolytatott rendszeres tanácskozásaira az a jellemző, hogy annyit tud mondani: ejnye-bejnye! azoknak a gazdasági hatalmaknak, amelyek a világgazdaság helyzetét veszélyeztető nemzeti gazdaságpolitikát folytatnak, viszont szűk kényszerzubbonyokat húznak a kisebb országokra, amelyek IMF-hitelre szorulva kénytelenek az intézmény tanácsait követni. Az Egyesült Államok a füle botját se mozgatta a belső gazdaságpolitikáját ért szerény bírálatokra. Mások meg hatalmas veszteségeket szenvedtek el a több hullámban érkező valutaválságok hatására. Az egyetlen bölcsesség, amit folyamatosan mondani tudott az alap a nehéz fizetésimérleg-helyzetbe került fejlődő országoknak, hogy kövessék a fejlett országok példáját a pénz- és tőkepiaci intézményrendszer fejlesztésében, s akkor majd javulni fog a helyzetük.
De mit mondhat most, a fejlett országokból kiindult hatalmas válság után? Gyere velem, én se megyek sehova? Ezt mégse lehet. Nyilvánvalóvá vált, hogy a problémák gyökere sokkal mélyebben van. A modern kapitalizmus globális rendszere van bajban. Noha számos szakember, köztük tehetséges fiatal magyar közgazdászok is, úgy vélik, ezt is kiheveri a világgazdaság, mint az összes korábbi nyavalyáját, vannak, akik borús perspektívát látnak maguk előtt. A híres közgazdász, J. K. Galbraith fia, aki maga is elismert szakember, a közelmúltban egy konferencián azt mondta az ott elnökölő Gorbacsovnak: „Elnök úr, maga nem csupán a szovjet kommunizmus lerombolásáért felelős, hanem a pénzügyi kapitalizmus tönkretételéért is”. Ezzel arra célzott, hogy 1991 után a volt Szovjetunióból kiáramló képzett matematikusok serege intenzíven részt vett a „kvantitatív kockázatmenedzsment” elterjesztésében, amely megmérgezte termékeivel a pénzügyi piacokat, s szinte legalizálta azt a sok csalást, amelynek a jelen válság köszönhető. (Mellesleg Gorbacsov azt felelte, hogy az utóbbi talán a nagyobbik baj…)
Ha tehát tovább fejlesztjük a pénzügyi közvetítés eszközrendszerét, valóban megoldhatunk minden problémát? Nem lehetséges, hogy talán nemcsak az előrelépés vezet sikerhez, de sokszor a hátralépés is? Vívó voltam, s emlékszem, hogy a páston két irányba kellett mozogni. Mellesleg elismert nemzetközi szaktekintély, Lámfalussy Sándor írta 2008 elején publikált munkájában, hogy itt lenne az ideje néhány paragrafust az IMF alapszabályából lomtárba helyezni. Más ma már a világ, avult recepteket erőltet az intézmény a tagjaira. Kicsit szabadon idézem a művet, de ez a lényeg. A legnagyobb hiba a rövidlátás. A mutatók, százalékok megkövetelése az ügyfelektől helyes, de nem elegendő. A magyar esetben 3,8 százalékos deficit elérésének kitűzése célszerű, de nem lehet elfelejteni, hogy egy viszonyszámról van szó. Mit érünk el azzal, hogy a kiadási oldalt sikeresen csökkentjük, ha nem indítunk be növekedést serkentő programokat? Az pedig eléggé közismert, hogy egy kis időigénnyel jár. Nemcsak a számláló csökkentése, a nevező növelése is a kívánt irányba viszi a mutatóinkat!
Valóban bosszantó, amikor az ember a külföldi szaksajtóban olyasmit olvas, hogy a magyarok „nem akarnak takarékoskodni”. Az ember már-már arra gondol, hogy ez nem véletlen félreértése a dolgoknak. Egy ország, amelyben az átlagbér színvonala egynegyede, ötöde a nyugat-európainak, egy ország, amely szinte elvesztette középosztályát, miből takarékoskodjék? Amelynek lakosságát a tüneményesen olcsó kamatok és a reklám belecsalogatta a lakáshitelbombába, s amelynek sok polgára most nagy bajban van, mert mindenképpen szörnyen takarékoskodnia kell, ha nem akarja a tetőt elveszteni a feje fölül? Azok a nagy rendszerek, amelyek – ma még közköltségen – a szolgáltatásaikkal kiegészítik a szerény béreket, privatizálva megfizethetetlen árakat követelnek az átlagpolgároktól. Egy ország, amelynek kormánya a „béna kacsákat”, a korrupciótól fertőzött, köztulajdonban lévő vállalatokat rendbe kívánja tenni, aligha vádolható azzal, hogy lyukas hordóba önti a vizet. Nem tűnik fel a nemzetközi pénzpiacok és szervezetek számára, hogy ezek azok a lépések, amelyek hoszszabb távon segítenek a takarékosabb közpénzügyek, hatékonyabb közszolgáltatások megvalósításában? Nem arról van szó, hogy az a korrupció, amely külföldi érdekeket szolgált, számukra valójában tolerálható? A tenderek, amelyekről a magyar vállalkozók kiszorultak, s amelyet a kiírók szinte rendelésre gyártottak? Nem, ezt nem akarom feltételezni.
A nemzetközi szervezetek nem szakszervezetek. Nem lehetnek a nemzetközi nagytőke érdek-képviseleti szervei. Feladatuk a gazdaság egészséges működésének garantálása. Ez pedig csak a lokális és globális érdekek türelmesebb összehangolásával lehetséges. Játékteret kell biztosítani a kormánynak, hogy a rövid és hosszú távú célokat harmonizálni tudja. Csak remélhetjük, hogy ezt minden piaci szereplő belátja. Hosszabb távon ez mindnyájuk érdeke.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár