Lejár a lézengés kora

Általam nagyon tisztelt középgenerációs költő versét hallgatom egy felolvasáson. Poétánk azon tűnődik a versben, megrendüljön-e egy bizonyos táj láttán, vagy pedig mégse. Ha nem tudja eldönteni, hogy mit érezzen, akkor szerintem hagyja a fenébe az egészet – gondolom régimódian –, és megállapítom azt is, íme, ez a nagy gonddal, ízléssel, komoly filozófiai és verstani háttérrel a kordivatnak és az aktuális kánonnak megfelelően megalkotott költemény a szélsőségesen individuális, a köldöknézős költészet végpontja. Innen nincs már tovább ezen az úton. Mert a költő nem várhatja el a közönségétől, hogy jobban érdekeljék egyéni lelki folyamatai, akár valós, akár kreált folyamatok, mint amennyire az alkotót, a közlőt érdekli saját maga. Hogy meddig tart a közügy, a közösségre, a tipikusra vonatkoztathatóság, és honnan kezdődik a tiszta individualitás, azt egy jó műalkotás esetén nem is olyan könnyű eldönteni, ami viszont biztos: a szélsőségesen individuális magas művészet közönsége szűk, a szépre, jóra, igazra fogékony, ám passzív társadalmi csoportok nem tudnak vele mit kezdeni. A szélsőségesen individuális művészetnek nincsen határ menti üzenete, amely össze tudná fogni a magas képzettségű befogadókat és a szintén fogékony, viszonylag igényes szélesebb társadalmi rétegeket. (Nincsenek mítoszai, hősei sem.) A szélsőséges individualitás hétköznapi, „lebutult”, lecsupaszodott üzenete ennyi: Mert megérdemlem, hogy drága samponom legyen, és minden vacakot megvegyek magamnak, és ne adjak a csokimból sem másnak. Ugye teljesen világos, hogy egy fogyasztói korszak politikai hatalma miért támogatja a számára is „érthetetlen”, szélsőségesen individuális magas művészetet? Mert a hatalom szempontjából problémamentes, mert nem összehozza, hanem szétszórja az embereket, nem fölemeli, hanem elbizonytalanítja, összezavarja őket az értékeket illetően. A szélsőségesen individuális művészet primátusa idején a közösségi művészet háttérbe szorul. A hazafias, a politikai versekről kijelentik, hogy nem versek, hogy korszerűtlenek, és alkotóik dilettánsok. Az archaikus műfajokból merített, a közösség felé forduló, általános élethelyzeteket megéneklő alkotások sorsa hasonló. A népművészek, népzenészek fejét is csak úgy megsimogatják az individuális géniuszok, mint a buta, ügyetlen kis testvérkéét. Pedig a társadalom döntő hányada nem reagál másra, csak arra, ami közösségi művészet, és legalábbis általános emberi érzelmekről, élethelyzetekről beszél vagy kifejezetten „mindenkiről”.
Ez magyarázza a krimik sikerét is manapság: egy erőszakos haláleset mindig alkalmi közösséggé formálja a túlélőket, akik potenciális áldozatként gondolnak magukra, míg csak ki nem derül, ki tette és miért. Aztán a nézők szétszóródnak, kikapcsolják a tévét, megint individuumok lesznek, senkinek nem tartoznak semmivel, de egy villanásig ők is érzik, amit én: egy korszak, a lézengés keserédes kora lassan véget ér.